Tájkép csoda után

Én valahogy mindig pesszimistábban néztem a nagy össznépi fogadkozást

kiváltó eseményekre. Mert valóban harmincötezer szurkoló ünnepelte a

magyar válogatottat a mérkőzés után, csak nehéz elfelejteni, hogy két

órával korábban ettől a harmincötezer szurkolótól Alessandro del Piero

nagyobb éljenzést kapott, mint Hajnal Tamás. Az is kétségtelen tény,

hogy a kereskedelmi tévékben vezető hír volt az olaszok ráncba szedése,

ám tudjuk jól, egy bosnyákok elleni vereség után újra gúnyos

beszámolókat láthatnánk. Elismerésre méltó, hogy a nemzetközi sajtó is

sokat foglalkozott a világbajnokveréssel, ám a tudósítások nem a magyar

csapat győzelméről, hanem az olaszok vereségéről szóltak – és ez nem

csak árnyalatnyi különbség.
Egy meccs ugyanis nem képes arra, hogy

alapjaiban rengesse meg a világot. Az olaszok elleni kiváló győzelem

alkalmat adott arra, hogy a több százezer szurkoló végre ünnepelhessen,

a játékosok pedig elhiggyék, hogy képesek helytállni egy klasszisokkal

jobb csapat ellen, de ettől még a magyar labdarúgás éppen ott tart,

ahol tavaly ősszel, a máltai vereség után. És akit az ember ma istenít,

holnap még jobban gyaláz: el lehet képzelni, milyen lesz a közhangulat,

ha az olaszok elleni, a mézesmadzagot elhúzó győzelem után a már

általánosan semmibe vett bosnyákoktól kikap a csapat.
Magyar

futballsikert ünnepelni nagyszerű érzés, de még nem jött el az idő,

hogy egy, mégoly világraszóló győzelemből is hosszú távra lehetne

tervezni. Minden csoda három napig tart, és a magyar válogatott már

készülhet a következő csodára, az Európa-bajnoki döntőre még eséllyel

pályázó Bosznia legyőzésére.
A biciklis kolléga az imént megjegyezte, mégsem tud kimenni a meccsre. De a tévében talán megnézi.