Sportváros, sport nélkül

Az előbbiekből is kiderül: nagyon nehéz fenntartani éveken át három-négy élvonalbeli klubot. A százezer lakosú Székesfehérvárra már elviselhetetlen terhet ró a sport: a futball évente legalább 400, a jégkorong és a szintén erős kosárlabda 250-250, a női kézilabda 100 millió forintba kerül. Vagyis a négy csúcsklub költségvetése megközelíti az egymilliárdot, miközben önkormányzati forrásból 2006-ban Fehérvár egész sportjára (az iskolai játszóterek építésétől a futballcsapat támogatásig) csak 360 millió forint jutott. A szükséges pénz hetven-nyolcvan százalékát így külső forrásból kellene biztosítani, de ez lehetetlen, hiszen egy cég a még mindig a legjobb reklámhordozónak tekintett labdarúgásban is legfeljebb hatvan-százmilliót fizet a névhasználatért.
Hogy külföldön ez miként működik? Nos, a legjobb példa talán Németország, ahol az ember hosszasan vakarja a fejét, majd kiböki, hogy a kézilabda, röplabda, jégkorong, kosárlabda négyesből (a futball mindenhol fontos!) melyikre összpontosít. És azt felépíti. Felépíti úgy, hogy majdhogynem az ovisoktól a nyugdíjasokig hirtelen mindenki kézilabdázni (röplabdázni, korongozni, netán kosarazni) kezd a településen és annak ötven kilométeres körzetében. Nincs konkurencia, nem kell egymástól elcsórni a nézőket, mindenki képes megtölteni a hat-nyolcezres csarnokot – és az olyan kis települések, mint Gummersbach, Flensburg vagy Kassel Európa-szerte ismertek lesznek a sport révén.
Kétségtelen, ennek a rendszernek megvan az a hátránya, hogy az ember aligha választhat sportot, valójában megmondják neki, hogy mihez is legyen kedve. Ugyanakkor megvan az előnye: a városnak és a helyi vállalkozásoknak csak egyetlen csapatot kell eltartaniuk – valamiért nem is igen lehet megszűnőfélben lévő német klubokról hallani…