Magyar csodát lát a világ

Körülbelül ezer fedett jégcsarnok van az Egyesült Államokban – Magyarországon tizennégy. Kanadában akad ezerkétszáz felnőtt csapat – Magyarországon húsz. Svédországban kétszázezren hokiznak – Magyarországon hatszázan.
Az elitligába kerülés számos hokis számára nyitja majd meg az osztrák, olasz, francia bajnokság élvonalának kapuját, ami további fejlődést hoz. A sportág a várhatóan nagy számban feltűnő szponzorok révén komoly bevételhez jut, és, két sikertelen próbálkozás után, már jó esély van arra, hogy végre Magyarország A csoportos világbajnokságot rendezzen (a 2014-es torna tűnik elérhetőnek, lévén az téli olimpiai év, így a csökkent presztízsű vb-t a döntnökök talán egy kisebb országnak adják).
A szurkolók pedig új hősöket találtak maguknak, és történjen bármi is jövőre a svájci világbajnokságon, ezek a fiúk még sima kiesés esetén is megdicsőülve jönnek majd haza.
De miért esnének ki? Svájcban még viszi majd a magyarokat a lendület, mindenki ezer százalékot ad a csehek, svédek, kanadaiak ellen, hiszen a nagy öregek – Palkovics, Ocskay, Tokaji, Ladányi, Svasznek, Horváth András – az egész világnak meg akarják mutatni magukat. Ők a legjobbak; ők azok, akik Kercsó Árpád újvárosi hokisulijából vagy az első fedett magyarországi jégkorongcsarnokból Alba Volán-mezben kilépve jó másfél évtizede megtették az első lépéseket az A csoport felé; ők azok, akiket az újkori magyar hoki megteremtőinek tartunk.
Halkan jegyezzük meg: jövőre valamennyien harminchárom-harmincnégy évesek lesznek. Lassan kiöregednek, a második sor pedig már szürkébb. Akad még Szuperünk, Vas testvérpárunk, Peterdink, mégis úgy fest: egy generáció kimaradt, és ezért nemsokára borzalmasan nehéz lesz a magyar jégkorong helyzete.
A szuperkorosztályt egy jóval visszafogottabb követi, és óriási bravúr lenne, ha négy-öt év múlva is a világ legjobb húsz csapata között jegyeznék a magyart. Persze ahol tizennégy jégcsarnok és húsz csapat ki tudott termelni egy A csoportos válogatottat, ott nincs lehetetlen.