Sportnapló

A 16 aranyérem között az öttusázóké volt az egyik, a hivatalosság számára nem is a legkedvesebb. Az értékeléskor a sorok között ott volt az a finom disztinkció, hogy a sportág tulajdonképpen a horthysta katonatisztek szórakozása volt… Csermák Jóska, a tapolcai vasutasgyerek 60,34 méteres kalapácsvető világcsúcsa és olimpiai aranya valamivel közelebb állt a sportvezetés szívéhez.
Ma már szeretnénk a sportágat teljes szívünkből, de az nem mindig hagyja magát. A pekingi olimpia előtti budapesti világbajnokság főpróbának ugyancsak halovány volt. A nők mezőnyében az olimpiai bajnok Vörös Zsuzsa 17. helyezése hazai pályán vaskos csalódás. Gyenesei Leila, akiről két évvel ezelőtt, a torinói téli olimpia idején mint sífutóról írtunk, átnyergelt öttusára, és zsebre vágta az egész hazai mezőnyt. A hatodik helyét tudjuk csak sikerként mutogatni, no meg egy bronzérmet csapatban. A férfiaknál két világbajnokunk is betlit mondott, terítve: Horváth Viktor ugyan érmes helyről vágott neki a futásnak, ám sérülés miatt feladta az ötödik tusát. Balogh Gábor 23. helye értelmezhetetlen, miként vívásban a 11 győzelem melletti 24 vereség. Nincs más, mint számolni a napokat Pekingig, és várni a csodát.
A rendezők kitettek magukért, „mindent egy helyen” jelszóval egy mobil úszómedencét is varázsoltak a szoborparkba. Nem Magyarországon lennénk azonban, ha a technikai csoda kibírta volna a verseny végéig: a fiúk úszásának idejére kilyukadt. Arról pedig, hogy a világbajnokságot miért hangolták össze a Nemzeti Vágtával, csak az tudna többet mondani, aki a naptárt készítette. Nyilván úgy gondolta: ebben is, abban is van ló…

Sándor Csikar az idén nyolcvanéves. Ebből 62 esztendőt az MTK szolgálatában töltött. Nem csoda, hogy a csapat bajnoki címmel köszöntötte az egykori jobbszélsőjét. Egyébként ezt a szolgálatot tessék szó szerint érteni: Csikar szolgált játékosként, majd évtizedeken át sportvezetőként. Amikor csapata az NB II-ig zuhant és az anyagi ellehetetlenülés fenyegette, boltról boltra járt a Király utca környékén, pénzt gyűjtögetve a szakosztálynak.
Egyszer korábban érkezett kártyázni a FOTEX utcájába. Megcsodálta a székházat, majd amikor megtudta, ki dolgozik itt, bejelentkezett öt percre Várszegi Gáborhoz. Az öt percből három óra lett, majd újabb három órák után a FOTEX-vezér átvette az egyesület mind a tizenkét szakosztályát. Aztán lett Sándor Károly Labdarúgó Akadémia a Velencei-tó partján, ami ellen a névadó így tiltakozott: – Nem, nem, ezt Hidegkuti Nándiról kell elnevezni! Csak akkor nyugodott meg, mikor közölték, hogy a Hungária körúti stadion az ő nevét viseli majd. Megosztoztak a halhatatlanságon.