Sportnapló

Most, Malagában, az Európa-bajnokságon az volt a helyzet, hogy az egykori Jugoszlávia három utódállama is bejutott a legjobb négy közé, tehát a „sárkány" három fejét kellett lekaszabolnia annak, aki a dobogó legmagasabb fokára szeretett volna állni. Nekünk sikerült a csoportmérkőzések során Horvátországot legyűrni 9-8 arányban, ám Montenegrótól már kikaptunk 10-9-re. Azért így is a döntőbe juthattunk volna, ha Szerbia ellen végre-valahára – hét elbukott meccs után – nyerni tudunk. Nem tudtunk, a hosszabbításban egygólos vereség lett a vége.
Valamikor majd genetikusok fogják tanulmányozni a délszláv sportolók DNS-ét, vajon mitől annyira jók a labdajátékokban. Ám amíg a génterápiában megoldás születik, nekünk a meccsek során kíméletlenül be kell lőni az ötmétereseket és a kínálkozó ziccereket! Ezt Kásásék nem tették meg Szerbia ellen, így maradt számunkra az a szerény vigasz, hogy az „adriai hajóhaddal" egyedül mi, magyarok voltunk képesek felvenni a harcot. Sikerrel, hiszen Horvátországgal küzdöttünk meg a bronzéremért, és ha hoszszabbításban is, de nyertünk, és miénk lett a harmadik hely.
A szenzáció mégsem ez volt, hanem az, hogy az aranyérmet Montenegró szerezte meg! A megyényi miniállam kétéves történelmének legfényesebb lapját írta Malagában: a döntőben Szerbiát győzte le – „természetesen" hosszabbításban, miután ezen az Eb-n egyszerre ez lett a divat. Úgy látszik, a szerbek egyetlen meccsre képesek összekapni magukat, mégpedig arra az egyre, amikor minket kell elütni az előkelőbb helyezéstől. De Pekingben mindezért nemes bosszút állhatunk, ráadásul a kotori legények megmutatták, miként is kell elbánni Denis Sefikékkel.
A lányaink szereplése egészen más tészta. Ha a női szeszélyt és a sport kiszámíthatatlanságát összeszorozzuk, valami elképesztően nagy végeredményt kapunk. A lányok pólója érzelmi hullámvasútra ülteti az embert. Az egekig magasztaljuk őket, amikor a csoportmeccsek során 4-1-re vezetnek Olaszország ellen, aztán a 4-4-es végeredménynél csak bámulunk kábán a képernyőre. A spanyolok ellen edzőmérkőzés ígérkezett, és már szinte a döntőben voltunk, amikor fogyni kezdett a háromgólos előnyünk, a végére pedig egygólos hátránnyá változott. Hát persze, hogy a spanyolok jutottak a fináléba, mi pedig bronzmecscset játszottunk Olaszországgal. A változatosság kedvéért most Itália húzott el az elején. Aztán mi jöttünk, és 9 gólig meg sem álltunk, 6 ellenében. Ez bizony bronzérem lett!
Apropó: aki a bírókra bármi rosszat is mondott, e meccs után sürgősen vonja vissza! Ugyanígy próbáltak a sípmesterek tárgyilagosak maradni akkor is, amikor a fiúk a horvátok ellen a ráadásban harcoltak. Egy biztos: a centerjáték sokat veszített a hatékonyságából, és ha az olimpián is a kapu elé ívelgetjük a labdát, nem érünk el többet vele, mint ha egy mély kútba dobálnánk.
A szakvezetők dolga valami újat kitalálni. Alighanem az fog nyerni Pekingben, akinek ez sikerül.