Sportnapló

Sajnos a dicsőségtáblánk nem úgy töltődött, ahogyan azt az első hétre vártuk. Pedig lefutottak éremesélyes sportágaink, ezek legtöbbjében azonban nem bizonyosodhattunk meg többről, mint arról, hogy sportvezetőink fantáziája kifogyhatatlan, ha ígérgetésekről van szó, úgy a támogatások elosztásának időszakában. A vívósportunk szakemberei például olyan széles pannót festettek a horizontra, hogy joggal igényelhettek az egyébként szerény felkészülési pénzből gazdag apanázst. És mi lett a vége? Kardozóink, a fegyvernem nem kis dicsőségére, fölényesen legyőzték Egyiptomot, és hetedikek lettek.
Baj volt más fegyvernemnél is, ám hogy az miért az olimpiai páston derült ki, sose fogom megérteni! Az ökölvívók már évek óta meseországban élnek, mi, szurkolók az Istennek se akarjuk őket oda követni. Ez még sok konfliktus forrása lehet. Hogy a cselgáncsozók mire „szívták” annyira magukat, rejtély. Egy biztos: ilyen optimista csapat judogiban még nem utazott ötkarikás versenyre. A helyezéseik? Felejtsük el…
Bodrogi Lacinak hagyjunk már végre békét azzal a biciklivel! Boldoguljon külföldön, ha tud, miatta ne menjen bele a sportvezetés semmiféle kompromisszumba. Ugyanígy ne várjunk csodát a lövőktől: Sidi Péter például szelet, napot, mindent belemagyarázott a gyenge szereplésébe. Azért az a fránya puska meg az ember – néha arra is szükség lenne.
Indultak még evezőseink, két nagy mellényű gyerek veszett el a pekingi ködben – nem is tudom, sírjak-e vagy nevessek a Varga–Hirling kettősön, akik érmet, és abból is nemeset ígértek. Végül a C döntő második helyén kötöttek ki. De legalább a versenyig beszéltek róluk. A birkózást sajnos nem tudtam komolyan venni. Azok, akik a sportágból ezt a komédiát csinálták, nem lehetnek büszkék a koreográfiájukra! Jó, 1912-ben Stockholmban, a szabadfogású birkózásban az orosz Martin Klein 11 órás küzdelemben bizonyult jobbnak   a finn Alfred Asikainennél, de azért ennyire nem kellett volna „kiherélni” mára ezt a férfias küzdelmet. Egy futballhasonlattal élve: ma úgy néz ki a dolog, mintha a középkezdés után egy perccel a büntetőrúgások következnének. Hozzá a videonézés – nem hiszem, hogy az élménytől túlzottan sok fiatal kapna kedvet a sportághoz. Azért Fodor Zoltán 84 kilogrammban a kötöttfogásúak között így is ezüstöt nyert.
Az úszóknak köszönhetjük, hogy magyar szemmel is élvezhető volt az olimpia. Cseh Laciéknál szisztematikus, komoly munka folyik, ezt tapasztalhatja az ember a világversenyeken, de a ködös hajnalokon is. Pólósaink, női kézilabdázóink is a világ elitjéhez tartoznak, bár az utóbbiakat Oroszország és Dél-Korea is megalázóan elverte. Reméljük, „taktikai okokból”…
Közben bekezdtek atlétáink is, cserkészcsapatuktól sokat nem vártunk, de eddig még azt a keveset sem hozták. Pars Krisztián negyedik helyével őrizgeti a kalapácsvető hagyományokat Németh Imrétől Csermák Józsefig, Zsivóczky Gyulától Kis Balázsig. Az viszont sokat mond, hogy a zavartalanul készülő diszkoszvetőinket, Mátét és Kővágót a négy éven át doppinggyanú vétsége miatt hajszolt Fazekas Róbert megelőzte! Athénben egy női súlylökőnk annyit teljesített, amennyi idehaza egy jobb középiskolás verseny megnyeréséhez sem lett volna elég. Kürthy Lajos 18,74-es eredményénél is dobtak nagyobbat itthon diákok…
De azért gyerünk tovább. Hát akkor hajrá, magyarok!