Sportnapló

Barta Nórával beszélgettem nemrég, és kissé elszontyolodtam: a műugró Európa-bajnok, junior világbajnok, olimpiai résztvevő nagyjából olyan kemény munkát végez a felkészülés során, mint egy kanadai favágó. A vállát kétszer műtötték, a megcsavarodott szalagokat visszatekerték, a térdét kitisztították, mivel a deszka is üt jókorát, és a vízről is tévedés azt hinni, hogy puha és selymesen simogató. Aztán a drukk: olykor úgy remeg a lába a gyakorlat előtt, hogy az egész állvány mozog bele. Amikor vége a versenynek, sír egy jóízűt: ha elrontott valamit, azért, ha minden hibátlan volt, akkor meg azért. Nesze neked, aranyszárnyú szitakötő.
Nórát 8 éves korában vitte le az édesanyja a Hajós Alfréd uszodába. Ez 1992. augusztus 15-én volt, pont akkor, amikor egy diákolimpia döntője zajlott. A kislány rögtön beszállt az indulók közé, második lett, ezzel a sorsa meg is pecsételődött. Aztán egyenes út vezetett a sydneyi olimpiára, ahol 16 évesen a mezőny harmadik legfiatalabb indulója lett.
Athénben a 14. helyen végzett, Pekingben 12. lett a 3 méteren, ám álma a dobogós helyezés: „Londonban az Isten sem állíthat meg!” Hogy milyen volt a pekingi olimpia? Maradjunk annyiban, hogy emlékezetes. Néhány nappal az indulás előtt kirabolták a lakását. A barátnőjével aludtak békésen a házban, amikor a betörő kinyitotta az ajtót, és alaposan megrakodva távozott: elvitte a laptopot, ékszereket, pénzt. A kár úgy másfél millió forint volt, a biztosító nem fizetett, mivel a tettes „ismeretlen módon jutott be a lakásba”. A verseny lehetett volna jobb is: a középdöntőben a 18. hely 120-as pulzussal, aztán 150-es szívveréssel a döntőben a 12. helyezés. Két ugrást elrontott, utána természetesen sírás, és minden, ami jár.
Jelenleg a hollandiai Eindhovenben lakik, és készül a versenyekre, annak a Ligárt Balázsnak az irányításával, aki a holland műugró-válogatott szövetségi kapitánya. A magánélet? „Nem kell félteni, társam van, kinti a fiú.” A családdal napi sms-kapcsolatban áll, de ha kocsiba vágja magát, 15 óra alatt Pestre ér, egyébként repülővel kétórányi az út. Néha vendégül látja odakinn a „víz környéki” barátait, legutóbb palócgulyást főzött nekik bográcsban. Nem véletlen a fakanálforgatás, a negyedik olimpiája után ugyanis vendéglőt szeretne nyitni, csak még azt nem tudja, hogy Hollandiában magyart vagy Magyarországon hollandot. Egy biztos, a vendéglátóegységben a főhelyen a londoni érem lesz!

Nem kívánok a múltak vátesze lenni, de ha még egyszer lejátszanánk a pekingi olimpiát, a felkészülésével egyetemben, és a kajak-kenu sportágat megóvnánk a zavaró körülményektől az ötkarikás versenyre való ráhangolás utolsó fázisában, biztos, hogy a két aranyéremnél többet termelnének a sportolóink. Ennek a fikciónak azért van jelentősége, mivel a bagatellnek látszó személyeskedések miatt elmaradt a várakozástól a sportág. Aminek viszont egyenes leágazása, hogy a jövőben fele pénzből gazdálkodhatnak kajakosaink, kenusaink. A szponzorok az egyébként is szűkülő büdzséből csak a biztos sikerre áldoznak, de az állami forrás is szolidabban csordogál.
A sportág vezérkara aligha gondolta végig a következményeket, amikor hagyta gátlástalanul csapongani a versenyzőket szeszélyük szerint edzőtől edzőig. Ennek a vezetői tétovaságnak az egész sportág issza majd meg a levét.