Rendhagyó beszélgetés Palágyi Bélával

– Amikor hetvenéves voltál, ezt írtad: „A szerkesztők azt óhajtották, hetven sorban írjam meg az életem.” Meg is írtad, pontosan hetven sorban, ahogy az elvárható egy profi újságírótól.

A végére ezt tűzted: „Írni még tudnám az életemet. Hogy élni is, ezt a Jóistenre bízom…” Nohát, eljutottunk egészen 83-ig, de most nem 83 sort kérnék tőled, hanem néhány százat.

– És akkor annyi évet is garantálsz?

– Bis hundertzwanzig… Hol kezdjük?

– Gondolom, Pányoknál. Ebbe a kis hegyközi faluba érkeztem a világba 1937 márciusában. Hogy milyen aprócska település volt Pányok, mi sem jelzi jobban, mint hogy akkoriban így címezték nekünk a levelet: Abaúj-Torna vármegye, gönci járás, utolsó posta, Abaújvár; az volt ugyanis a szomszédos, postahivatallal rendelkező község.

– Milyen volt az élet akkoriban Pányokon?

– Mondjam úgy, hogy forradalmi? Pányoktól nagyjából 50 kilométerre van Kassa, amit Trianon után, 1938. november 2-án, az első bécsi döntéssel csatoltak vissza a zömmel magyarlakta déli sávval együtt Magyarországhoz.

Egyéves voltam, tehát jelentős részem nem lehetett az események alakulásában; apám november 11-én a nyakába vett, úgy néztem végig, ahogy Horthy Miklós kormányzó fehér lo­­von, a hatalmas diadalkapu alatt bevonul Kassára.

– Mivel foglalkozott a papa, amikor nem a nyakában lovagol­tatott?

– Kántortanító volt. Sárospatakon végzett, aztán ment Pányokra tanítani. Engem is ő tanított írni-olvasni, ahogy kell, nádpálcával. Amiből minden esetben kaptam, akár benne voltam valami csibészségben, akár nem – apám nagy demokrata volt…

– Ugorgyunk, mondanám Pó­sa­laky úrral szólva: mi a következő állomás?

– Sárospatakra kerültem diáknak: a Református Főgimnáziumban tanultam. Egyetlen évig kezdődött számomra a hét az imatermi fohásszal, mert aztán ismét fordult a világ: a következő szeptember már egy népi kollégiumban talált.

„Elvtárs, a csákányt jó mélyre vágd! / Indul az izmos munkás­brigád” – a templom helyett tüntetni jártunk fáklyával Darányi Lajos nagytiszteletű úr parókiája elé. Aztán jöttek a gimnáziumi évek Sátoraljaújhelyen, a Kossuth Lajos Gimnáziumban. Jutalmul egy fél évet abban az osztályteremben tölthettünk, ahol a névadó előd koptatta a padot.

– Hogyan tovább?

– Sehogyan: a továbbtanulás nem jöhetett szóba „egyéb” származásom miatt. Ugyebár volt a munkás, volt a paraszt és volt az egyéb. Gyanítom, a kántortanító is ide tartozott… Nagyjából 1955 végén jártunk, amikor meglátogatott minket egy ismerősünk, akin gyönyörű tüzértiszti egyenruha feszült.

Tetszett anyámnak, tetszett nekem is, így irány az Üllői úti Kossuth Lajos Tüzértiszti Iskola. A választás félreértés volt, ami 1956. október 23-án véglegesen tisztázódott… Aznap leszereltem. Szerencsére belépett az életembe a sport: Sátoraljaújhely NB II-es futballcsapatának hálóőre lettem.

Megjegyzem, gyerekként a szomszédos Alsókékeden is ka­pus­kod­tam; naná, Hunkár Dénesnek volt bőrlasztija, így ő lett csatár, én meg kapus… A focihoz sportállás is dukált: futballistaként voltam zárfékező, majd pincemester-helyettes Sárospatakon.

– És a sportkarrier?

– Apám az asztalra csapott, hogy mit csavargok összevissza, így aztán Nagyhutára kerültem, képesítés nélküli nevelőnek. Az első órám végén kiderült, hogy hiába beszélek: a gyerekek alig tudtak magyarul.

Tanítottam Füzérradványban, majd Kovácsvágáson. Benősültem az Alföldre, ezzel véget ért a bolyongás a Hegyközben. Szajolban tanítottam tovább, közben elvégeztem az egri Tanárképző Főiskolát. Rajzszakos tanár lettem, s ennek megfelelően festegettem, rajzolgattam; a viccesebbeket néhány lapnak el is küldtem.

Talán a Ludasnál történt, hogy azt kérdezte az egyik szerkesztő: ezt a sok ostobaságot nem tudná inkább leírni? Ekkor sínre kerültem: 1969-ben a Szolnok megyei napilap munkatársa lettem. A rendszerváltás után némi papírral, másfél tucat tollforgató emberrel, 1993-ban megalapítottuk a Jászkun Krónika című polgári napilapot.

Amikor aztán példányszámban, ismertségben legyőztük a megyei napilapot, a konkurencia felvásárolta az újságunkat, engem meg negyven(!) másodperc alatt kirúgtak. Azóta is fontolgatom, kérjem-e felvételemet a Guinness-rekordok könyvébe…

A történet vége: 1998-tól vagyok a Szabad Föld munkatársa, ahol most már évek óta a sportrovatot vezetem, illetve vezettem. Ebbéli minőségemben teniszeztem – kisebb pálya, főleg párosban kevesebb a szaladgálás –, s vadászgattam.

– Fellapozva a „Palágyi-összest”, a sok ezer cikk mellett tulajdonképpen egy fél- és egy egykönyves szerző vagy. A fél az Ostorhegyes, amit Hecker Walterrel közösen írtatok a fogathajtásról, az egy pedig az 1999-ben megjelent Jut eszembe.

A csaknem egy évtizedet felölelő publicisztikagyűjtemény is a napi újságírórobot termése, s ez így van rendjén.

Ahogy Irinyi József, a márciusi ifjak egyike megjegyezte: „Mindennap írni fóliánsokat anélkül, hogy valaki különös írói nevet vívhatna ki…” Ki a fenének van kedve, ideje a mindennapi fóliánsok megtöltése után még könyvet is írni?

Ugyan most búcsúzom, de nagyon remélem, reméljük, még velünk maradsz, hogy teljenek azok a fóliánsok… Én meg különösen várlak vissza!

– Pedig már nem is iszom… Akkor miért?

– Mert ha nem jössz, akkor én lettem a legöregebb szabad földes újságíró…