Szépen dőljön a rend!

Előző napon esett az eső, a rendezők aggódva kémlelték az eget. De reggel kisütött a nap, és a színes forgatagot csak a víztócsák emlékeztették a rossz időre. A 12 nagy- és 5 kisbanda népdalokkal „edzett” a déli kezdésre, a kaszakalapálók pedig a fák árnyékában formálták használható eszközzé vágószerszámukat. A kosarakból előkerültek az aratási ételek, valóságos „terülj, terülj, asztalkám” került a mezőre. A bucsutai nagybanda tagjai – amúgy a helyi pávakörösök – a hagyományoknak megfelelően állították össze az aratási ételmenüt: zsírban lesütött oldalas, csúcsosra formált füstölt túró, kelt rétes, hökönperec, kuglóf, a cserépkorsóban friss víz és jóféle szőlőhegyi bor. A különleges túrót Kutfej Istvánné, az egyik kaszás felesége készítette nagy gonddal. A házi túrót összekeverte tejföllel, majd borssal, sóval, őrölt paprikával ízesítette, kúposra formálta és deszkára helyezve megfüstölte. A többi finomság Gyurkó Imréné polgármester, a pávakör vezetője, marokszedő kerti kemencéjében sült. Délben nótaszóval vonultak a faluvégi búzatáblára. A napsugarak ugyan felszippantották a felületi nedvességet, de a bandák tagjai, megtapogatva a kalászokat, sorra bizonygatták: csépelni nem lehet, puha a szem.

Azután nekiveselkedtek jókedvűen, a régi időket emlegetve. Merthogy legtöbbjüknek még gyermek- és ifjúkori emléke van az egykori aratásról.
Fehér vászoningben, bő gatyában vágta a rendet a nagykutasi nagybandában Fábián Imre, méghozzá igazi szakértelemmel. Mert, ahogy többször is elmondták a tarlón, az aratás nem azonos a kaszálással. Először is rendesen be kell állítani a terelőfát (gibadinak is nevezik Zalában), hogy összhangban legyen a kaszával. Suhintani úgy kell, hogy szépen dőljön a rend, és a marokszedő könnyen dolgozzon.

– Hogy milyen a jó kasza? – nézett rám Karakai József bucsutai kaszás, aki egyik évben a megye első kaszása címet nyerte el. – Akkor lehet jól kikalapálni, ha se nem puha, se nem kemény az anyaga.
– Annak idején nem ám ilyen alacsony búzát arattunk! – magyarázta Kánár Sándor 79 éves kévekötő a nagykutasi aratóbandában. – Jó magas, szálas volt, lehetett belőle kötelet sodorni.
Odébb, a gellénházai Vízlendvai László meg is mutatta, hogyan lehet a kötőfa segítségével szakszerűen átkötni a kévét. Neki is hiányzott a hosszabb szálú gabona.

A versenyszabályok szerint a nagybandáknak négy, a kicsiknek két keresztre valót kellett learatni. Egy-egy kereszt 21 kévéből áll, s az ügyes aratók hamar teljesítették a feladatot. Megyehatáron túlról is érkeztek, a somogybabodiak már második alkalommal neveztek a versenybe, és ahogy végeztek a munkával, jóízű visszaemlékezéssel múlatták az időt.
– Nyolcévesen vízhordással, majd kötélterítéssel tanultam bele az aratásba – mesélte a 78 éves Kovács Jánosné. – Azután még a téeszben is hordtam a kévét. Tudja, az első időkben olyan aratógép dolgozott, amelyik nem csépelt, csak kévét csinált.

Valent Sándor alpolgármester vezette a csapatot, és megsúgták, hogy van a bandában fiatal agrárszakember, sőt még APEH-es is. Jó emlékezni a paraszti élet legszebb és legnehezebb munkájára.
A zalaszentiváni bandában asszony kaszás vágta a rendet férfi módjára.

– Megbetegedett a kaszásunk, ezért beálltam a helyére. Nem idegen nekem a kasza, gyerekkoromban tanítottak meg bánni vele, aztán egész életemben használtam – magyarázta Takács Jánosné, és tette tovább a dolgát magabiztosan.
Nován immár huszonegy éve őrzik ezt a szép hagyományt, háromnapos szórakozással, kézművesvásárral. Pedig egyre nehezebb rá a pénzt összehozni. Lendvay Jenőné polgármester elmondta, hogy az idén semmilyen támogatáshoz nem jutottak, a több millió forintos költséget a helyi és a megyei önkormányzat, valamint néhány lelkes vállalkozó teremtette elő.