Határaink

Aztán ahogy nőttem, s kezdtem járni Erdélyt, Kárpátalját, meg a Felvidéket, rá kellett döbbennem, dehogyis. Vannak olyan határok, ahol a nemzetek nem érnek véget. A magyar se. Miránk szokták mondani, Magyarország az az ország, amelyik önmagával határos. És tessék csak átmenni bármelyik határállomáson, és tessék megkérdezni az első útba eső falu első járókelőjét, szinte biztos, hogy magyarul fog válaszolni. Merthogy magyar.
Tisztában van ezzel ma már majd mindenki – kivéve a magyar újságírók egy nagyon jelentékeny csoportját. Akiknek nem számít, hogy az általuk megszólaltatott Kiss István, Nagy János vagy Bogár Imre magyar – ha szlovákiai, akkor szlovák, ha romániai, akkor román.
Sétál a budapesti kereskedelmi televízió riporternője a göncruszkai főutcán, és lépten-nyomon csodálkozik: hogy ezt is, meg azt a házat is szlovákok vették meg. Rákontráz a körösszegapáti főutcán egy másik riporter: hogy itt meg a románok vásárolják fel a házakat. Meg is szólaltatnak néhány honfoglalót. S ki is írják a képernyőre a nevüket, hogy lássuk, milyen élelmesek ezek a szlovákok, románok: Ardai, Diószegi, Birtalan a nevük. És szebben beszélnek magyarul, mint a kérdezők.
Persze, hiszen magyarok. De hát ezt egy magyar tévé riporterének minek kéne tudni?