Tolvajtérkép

A leletrablók elfogása leggyakrabban a véletlennek köszönhető; a közelmúltban egy V. századi ékszerekkel seftelő, magát amatőr régésznek nevező férfit kaptak el. Az effajta tolvajláshoz eddig egy sokfelé kapható fémkereső és némi szerencse már elegendő volt.
Most azonban „javul” a helyzet: az a sok ezernyi régészeti vadorzó – nyilván újabb ezrekkel (tízezrekkel?) kiegészülve –, akár már a szerencsét is nélkülözheti, ugyanis a kormány, január elsejétől elrendelte, hogy a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal hozza nyilvánosságra a mintegy 60 ezernyi régészeti lelőhely pontos címét. Ez azt jelenti, hogy a hivatalnak hamarosan fel kell raknia a honlapjára négyzetméternyi pontossággal azokat a lelőhelyeket, ahol a kincskeresők jó eséllyel búvárkodhatnak, s ettől kezdve már csak leshetjük, hogy mondjuk Attila sírját a hivatal szakemberei, vagy pedig Krapancsák Ödön találja-e meg…
Az elképesztő hozzá nem értésről tanúskodó jogszabály nem csak elsőre tűnik átgondolatlannak, másodjára is az. Ugyanis az állítólagos ok, hogy támogatni kell a beruházókat, vagyis siettetni kell az ingatlanvásárlást követő, s gyakran elhúzódó szakhatósági eljárásokat, ezzel a döntéssel mit sem változik. Méltányolható érdek, hogy jó, ha az építtető megtudja: a kiszemelt terület régészeti oltalom alatt áll, csakhogy e tudás birtokában továbbra is a korábbiak szerint kell kikérnie a hivatal engedélyét, tehát az engedélyezési eljárás marad, viszont az információ mostantól már, finoman szólva is, nyílt titok lesz. Úgy látszik, nem volt elég nekünk a Seuso-kincsek évtizedek óta tartó botránya, mindent elkövetünk, hogy újabb Seuso-ügyek keletkezzenek.
A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal az ötlet kezdete óta tiltakozik a jogszabály tervezete ellen, most, hogy már életbe lépett, csak abban reménykedhetnek, hogy amit ember elrontott, azt egy másik ember tán még helyrehozhatja. Nosza…
N. G.