Trónviszályok kora

Szent István 41 éves stabil hatalomgyakorlását követően lázadások és testvérharcok színtere lett az ország. A két Vazul-fiú, András és Béla is egymás ellen fordult, majd András fia, Salamon és Béla fiai (Géza, László és Lampert) is egymás ellenségeivé lettek.

Amikor már se András, se Béla nem élt, Salamon német hadakkal tért vissza az országba, ezért Béla fiai lengyel földre távoztak, esélytelennek látván magukat az ellenséggel szemben. Salamon megkoronázása így semmiféle akadályba nem ütközött, maga IV. Henrik német–római császár személyesen vett részt a fehérvári ceremónián. Salamon ugyan nem vállalt hűbért, de gazdagon megajándékozta a császárt, és pozícióba kerültek a Géza nagyfejedelem, István és Orseolo Péter alatt az országba érkezett német urak leszármazottjai.

A császár kivonulása után lengyel hadakkal megérkeztek a Béla-fiak, de végül a püspökök közvetítésére megbékéltek, és Géza megkapta az ország egyharmadát jelentő hercegséget. 

 Az 1068-as besenyő és úz betörésnél is együtt léptek fel az ellenséggel szemben. A kerlési ütközetnél tűnt ki először igazán vitézségével László, ehhez az ütközethez fűződik a leányszabadítás legendája, amikor is a herceg a magyar lányt elraboló besenyő vitéz után eredt. Üldözés közben László biztatására a lány lerántotta a nyeregből a besenyő vitézt, majd László végzett vele.

Az 1070-es évek elején kiújult a konfliktus az unokatestvérek között. Géza a koronára tört, a Salamon-pártiak pedig meg akarták fosztani Gézát a hercegségtől. Salamon német, a Béla-fiak lengyel és cseh csapatokat hívtak segítségül. Az első csatát Géza ugyan elveszítette Kemejnél, de két hónappal később, 1074. március 14-én a mogyoródi ütközetben öccseivel kiegészülve megsemmisítő erejű vereséget mért Salamonra. A hatalmát elveszítő uralkodó Mosonba menekült, és csak annak környékét tudta megtartani, az ország összes többi vidéke Géza és László hatalma alá került.

Salamon ekkor már vállalta a német hűbért, és a császár hadaival egészen Vácig nyomult előre. Géza azonban ügyesen a felperzselt föld taktikáját alkalmazta, és több német vezért megvesztegetett, mire azok visszavonultak. A győzelem után Géza átadta a hercegséget Lászlónak.

Éppen ezekben az években zajlott VII. Gergely pápa és IV. Henrik császár között az invesztitúraháború. A vita arról szólt, hogy ki iktathassa be a püspököket, tehát ilyen tekintetben kinek legyen több hatalma egy-egy országban. A pá­pa és a császár is emiatt a maga oldalán akarta tudni a magyar királyt, és mindkettő azt kívánta, hogy az uralkodó ismerje el fennhatóságukat. Emiatt fordult Géza Bizánc felé. Géza átadta VII. Dukász Mihály császárnak Nándorfehérvárt és Szerémvárt, cserébe feleségül kapott egy bizánci hercegnőt és egy koronát, amellyel vélhetően 1075-ben koronázták királlyá. Az említett korona pedig a Szent Korona alsó része lett egy évszázaddal később, III. Béla idején.

A krónikák szerint ugyan egy ideig László Pozsonyt ostromolta, hogy kiűzze az országból Salamont, de később Géza – a pápa kívánságára – visszaadta volna a törvényesen megkoronázott unokatestvérének a hatalmat. Az erről folyó tárgyalásoknak azonban véget vetett Géza halála 1077-ben. Pontos időt és helyszínt ugyan nem tudunk, de minden bizonnyal Géza koronájával koronázták meg Lászlót még abban az évben.

Mivel Salamon IV. Henrik pártfogoltja volt, László Rudolf ellenkirállyal kötött szövetséget, és feleségül is vette a lányát, Adelhaidot 1079-ben. Ugyanebben az évben visszafoglalta Moson várát Salamontól, majd a német bosszúhadjáratot sikeresen visszaverte.

Eközben a pápa elismerte László királyságát, aki az invesztitúraharcban természetesen a Szentatya oldalára állt a császárral szemben. Salamon vé­gül 1081-ben meghódolt László előtt, lemondott királyi címéről, László – aki valójában innentől tekinthető törvényes uralkodónak – fényűző udvart biztosított unokatestvérének. A hercegség azonban László öccsét, Lampertet illette, aki nagy egyetértésben vezette az országot fivérével.

Salamon azonban nem sokáig nyugodott, következő évben merényletre készült László ellen. Amikor ez kitudódott, a király börtönbe vetette Visegrádon. (A visegrádi Salamon-torony ekkor még nem állt, de a rab királyról kapta a nevét.) 1083-ban László biztatására a pápa elrendelte, hogy emeljék oltárra azokat, akik elhintették a kereszténység magvait az országban. A hagyomány szerint István sírjáról csak akkor tudták elmozdítani a követ, amikor László szabadon engedte Salamont. Ebben az évben avatták szentté előbb Gel­lértet, aztán Istvánt, majd Imrét, végül a zoborhegyi remetéket, Szórárd-Andrást és Benedeket.

Salamon azután előbb Regensburgba távozott, majd miután vélhetően már nem kapott újabb német segítséget, a besenyőknél lelt otthonra. A besenyő vezérnek felajánlotta, hogy elveszi a lányát, és odaadja neki Erdélyt, ha visszajuttatja őt a magyar trónra. 1085-ben be is törtek a besenyő hadak a Kárpátokon, de László diadalt aratott felettük. Salamon valószínűleg 1087-ben hunyt el a besenyők és bizánciak közötti ütközetben.

Horvátország meghódítása egyáltalán nem tetszett az új pápának, II. Orbánnak; ekkor került át László a pápapártiak közül IV. Henrik oldalára. Élete utolsó éveiben újabb hadjáratokat vezetett. Előbb az oroszokon állt bosszút, amiért a kunok az ő tanácsukra támadták meg hazánkat, majd sikeresen avatkozott be a lengyel és cseh belviszályokba.

László király élete enyhén szólva mozgalmas volt. De sikeresen zárta le a több évtizede tartó testvérháborút, és az ország minden pontján helytállt, bárhol kellett megütköznie az ellenséggel. Nem véletlenül tartjuk számon úgy, mint az első lovagkirályunkat.