Vették a bátorságot

A népi elkötelezettségű ellenzék értelmiségi politikai táborrá formálódásának legkorábbi megjelenése egy civil kezdeményezéshez köthető: 1979 karácsonyán 65 neves értelmiségi a Bethlen Gábor Alapítvány engedélyezését indítványozta a határon túli magyarok anyagi, erkölcsi megsegítésére. A baráti szálak mellett az alapítvánnyal kapcsolatos teendők kovácsolták össze azt a csoportosulást, amely a későbbi Magyar Demokrata Fórum alapító körévé vált. 1985-ben a csoport tagjai aktív résztvevői voltak a radikális ellenzékkel közösen szervezett monori ta­­lálkozónak is.
Két évvel később újabb találkozót hívtak össze 1987. szeptember 27-re, amelyre Lezsák Sándor lakiteleki tanyája mellett került sor.
A házigazda megnyitója végén ekképpen szólt: „Az elmúlt esztendőkben sokszor kényszerültünk olyan hajóra, amelyről nem tudtuk, hogy hol fog kikötni. Olykor még a kiszáradt medret sem vettük vagy vehettük észre. Így lett az indulásból megérkezés, a vitorlavászon helyett pedig fehér zászló. E mai találkozó előkészítői nevében megkérem Fekete Gyulát, hogy kormányozza jó vizekről még jobb vizekre, jó kikötőbe a beszélgetést, e tanácskozást, amelynek címe: A magyarság esélyei.”
Lezsák nyitógondolatai után Fekete Gyula moderálásával rengeteg, több évtizede lappangó, mély gondolat tört felszínre. Csurka István író beszélt arról például, hogyan váltunk „pincérnemzetté”. „A szemünk láttára teszik gyermekeink vállára apáik elkövetett és el sem követett bűneit egy bizonyos progresszió nevében, és a nép ártatlan gyermeke, mire felnő, megtanulja titkolni magyar voltát.”
Ugyanekkor a már hosszú ideje külföldön élő Püski Sándor fontos vállalást tett: „Nem lehet vitás, hogy független, saját sajtó nélkül semmiféle mozgalom nem érvényes. Ezért hajlandó vagyok a tanácskozás jegyzőkönyvének, s az újból igényelt Hitel című kétheti lapnak a folyamatos kiadását bármelyik meglévő vagy erre a célra ezután alapítandó hazai kiadóval közös vállalkozásban elvállalni és a nyugati magyarok közötti terjesztését megszervezni.”
Itt hangzott el először többek között, hogy a demokratikus szocializmus történelmi zsákutca, és többpártrendszerre van szükség. „Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során” – olvasható az itt megalakult Magyar Demokrata Fórum nyilatkozatában.
Az MDF a következő hónapokban újabb és újabb gyűléseket szervezett, amelyeket rendszerint sok száz ember érdeklődése övezett. Ezek közül emelkedik ki például az 1988 januárjában a Jurta Színházban szervezett tanácskozás, ahol az Országgyűlés szerepéről és a választási rendszer megváltoztatásáról vitatkoztak. A csaknem kilenc óra hosszúságú eseményen az összes ellenzéki szervezet, valamint az állampárt reformgondolkodói közül is többen felszólaltak.

A nemzeti sorskérdések és az állam megreformálása érdekében tett javaslataikat a sajtó egyelőre nem közölte, a kormánynál pedig falakba ütköztek. Az MDF folytatta munkáját, nemcsak a fővárosban, de vidéken is fontos összejöveteleket tartottak. Ezek közül emelkedik ki az a miskolci találkozó, ahol a gazdasági válságról és a munkanélküliségről beszéltek, illetve az a kiskunmajsai gyűlés, ahol a mezőgazdaság és a vidék problémáit vették górcső alá.
Az MDF által szervezett első nagy tömegmegmozdulás 1988. június 27-re tehető: a romániai falurombolás elleni, Hősök terén tartott tiltakozáson körülbelül 80-100 ezer ember vett részt. Mindez bizonyította, hogy a mozgalom mögött már nemcsak a budapesti értelmiségiek egy csoportja áll, hanem országos méretűvé vált.

Ezért látták szükségesnek, hogy társadalmi szervezetté alakuljanak, és meghirdették a második lakiteleki találkozót 1988. szeptember 3-ra. Az egy évvel korábbi 185 fő helyett itt már mintegy 400 résztvevője volt az eseménynek. Összeállították alapítólevelüket, amelyben megfogalmazták politikai törekvéseiket, írásba foglalták, hogy mi mellett köteleződik el az, aki belép közéjük, továbbá megválasztották első elnökségüket. Nagyon fontos, hogy ezen az eseményen már a hazai és a nemzetközi sajtó is képviseltette magát.
Csengey Dénes már sajtótájékoztatón mondhatta el, hogy „Egy évvel ezelőtt különös kockázatvállalásnak és különösen elszánt tettnek tűnt az, hogy 150-160 magyar értelmiségi vette a bátorságot magának, és megosztotta egymással az ország válságáról, a válság leküzdésének lehetőségeiről szóló gondolatait. Talán nem túlzás, ha példaértékűnek nevezzük ezt az egy évvel ezelőtti kezdeményezést, azóta az országban általánossá váltak az ilyen vagy ehhez hasonló vitafórumok.”
Két nappal később a BBC készített interjút Bíró Zoltánnal, az MDF első elnökével, abban arról is megkérdezték, hogy mit gondol az MDF a szovjet csapatok magyarországi kivonulásáról. Bíró azt felelte: „Igen, általában a magyar társadalomban valóban él ez az igény.” Majd hozzátette, hogy igen kívánatos lenne, ám nem oldaná meg minden bajunkat, hiszen súlyos belső problémáinkkal is le kell számolnunk.
Az immár párttá alakult MDF 1990-ben költözött be a Bem téri székházába, Püski Sándor könyvkiadó támogatásával pedig az első sajtóorgánumuk, a Hitel is megjelent. 

A köztársasági elnök megválasztásával összefüggésben a riválisok nyomására tisztáznia kellett viszonyát Pozsgay Imrével és az MSZMP népi reformszárnyával. A Magyar Demokrata Fórum élére ekkor Bíró Zoltán helyett új elnököt választottak, illetve – 1989 októberében – visszavonták Pozsgay Imre köztársaságielnök-jelöltségének támogatását, és önálló jelöltet állítottak Für Lajos személyében. Ekkor lett a pártelnök Antall József, aki rövidesen az ország első szabadon választott miniszterelnöke lett.