Szomorú kivándorlás

A hatalmas méreteket öltött kivándorlás egyik oka természetesen a szabadságharc veresége és a megtorlástól való félelem volt – másik oka azonban az alacsony életszínvonal. Érdemes megvizsgálni, milyen körülmények között éltek elődeink 1956. október 23-a előtt.

A kíméletlen diktatúrában több százezer ember ellen folyt eljárás, több tízezer ember került börtönbe, internáló- vagy munkatáborba. Megszűnt a magántulajdon, helyette államosítás, téeszesítés, kötelező beszolgál­tatás és ezrek eljárás nélküli kitelepítése történt.

Bár a hatalom majdnem mindenki számára biztosított munkát, a béreket alacsonyan tartotta, és aki nem kapott munkát, az nem is kaphatott soha. A reálbér 1952-ben 20 százalékkal volt alacsonyabb az 1950. évinél, és csupán csak 66 százaléka volt az 1938. évinek. A fizetésekhez képest magasnak számítottak a fogyasztói árak, és folyamatosan emelkedtek. Ehhez vegyük hozzá a drasztikusan növekvő adót, a terménybeszolgáltatási terheket és az egyéb elvonásokat, ám ez még mindig nem volt elég, hiszen gyakorlatilag kötelezővé tették az államkölcsönjegyzést: a békekölcsönt. Összesen 5,6 milliárd forintot vontak el az emberektől az 1949 és 1954 közötti békekölcsönjegyzési kampány keretében! A borzasztóan alacsony fizetések mellett pedig a kreativitás és a szorgalom sem térült meg a munkahelyeken, teljesítménytől függetlenül jártak időnként a béren kívüli juttatások.

Mindezt tetézte, hogy az alapvető élelmezési és ruházati cikkek rendszeresen beszerezhetetlenné váltak. A ritkán kapható iparcikkek ára az egekbe szökött. Még aki megengedhette volna magának a drágább öltözködést, az is lódenkabátban és svájcisapkában járt. Messzi tájakon való nyaralás szóba se került, az 1950-es évek elején szinte senki sem mehetett külföldre, alig néhány ezer ember lépte át a határt nem hivatalos kiküldetésben, ahogy Magyarországra is alig több mint tízezer turista látogatott évente.

Az emberek otthon maradtak. A lakások többsége egyszobás, félkomfortos vagy komfort nélküli. Kevesebb mint felében volt villany, mintegy hatodában vezetékes víz, és csak a tizedében fürdőszoba. A dolgozó nép kormánya pedig messze nem tudott lakást biztosítani mindenkinek, például még az első generációs munkásoknak sem. A városi lakáshiány miatt 1949 és 1956 között kiterjedt­té vált a nagy lakások megosztásával kialakított társbérlet, továbbra is létezett az „ágy­ra járás”, de sokakat az embertelen munkásszállásokon ért az éjszaka nap mint nap.

A szabadságharc bukása és/vagy a kilátástalanság miatt több mint 200 ezer magyar hagyta el a hazáját.

Ausztriából épp csak egy éve vonult ki a Vörös Hadsereg, amikor megjelentek a határon az első magyar menekültek. Kényes szituáció volt ez az osztrákok számára a Szovjetunióval szemben, de becsületükre legyen mondva, adminisztrációs nehézségek nélkül biztosították a politikai menedékjogot a magyaroknak, akiknek száma messze meghaladta azt, amire Ausztriában számítottak.

A menekülthullám első szakasza a forradalom felívelése alatt indult meg, köztük számos kommunista pártfunkcioná­riussal és államvédelmissel. Ezenkívül rengetegen láttak lehetőséget a nyitott határokban, és egy jobb élet reményében távoztak Nyugatra.

A kivándorlás legnagyobb hulláma a szovjetek november 4-i bevonulása és a határok 1957. januári lezárása között történt. Közöttük rengetegen voltak aktív részesei a forradalomnak. De a vasfüggöny újbóli leereszkedése után, 1957 má­jusáig még további közel ötezer ember vállalta a határátlépést.

Az általában gyalog érkező magyarokat burgenlandi parasztok, a segélyszervezetek, a hadsereg és csendőrség alkalmazottai fogadták, vitték fűtött helyre, és látták el étellel, itallal. Ezt követően regisztrálták őket, és a genfi egyezmény jegyében egyszerűsített menekültügyi eljárás keretében megkapták a politikai menedékjogot és a különféle kedvezményekre jogosító mene­kült­igazolványt.

Kommunista ország lévén, Jugoszlávia helyzete talán még Ausztriánál is kényesebb volt, noha 1948-ban szakított a sztálini Szovjetunióval. Moszkvában könnyen provokációként értékelhették volna a magyar menekültek befogadását, és 1956 novemberében még naponta toloncolták vissza Magyarországra a menekülteket. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága mindenesetre felajánlotta segítségét Jugoszláviának – első ízben egy kommunista országnak –, amit a belgrádi kormány végül elfogadott. Más nemzetközi humanitárius szervezetekkel közösen segítettek a menekültek nyugat-európai országokban való elhelyezésében.

A Jugoszláviába való menekülésnek három fő oka volt. Egyrészt az erre indulók többsége a déli országrészben lakott, és a Jugoszláviához csatolt Délvidéken sokaknak éltek rokonaik. Másrészt eleve jó néhányan akadtak, akik a Délvidéken születtek, csak Trianon vagy a második világháború idején a csonka országba költöztek, és most lényegében hazamentek. Harmadrészt akkor ugrott meg a dél felé menekülők száma, amikor a magyar–osztrák határt lezárták 1957 januárjában.

Az általában magyarlakta területekre érkezett menekülteket átmeneti befogadóközpontokban helyezték el először. Napokon-heteken belül az ország belsejében lévő nagyobb menekülttáborokba vitték őket tovább, majd rengetegen közülük Nyugatra távoztak.