Erdély elvesztése

Románia semlegességi nyilatkozatot tett 1914-ben, abban bízva, hogy a központi hatalmak győzelme esetén Besszarábiát, az antant győzelme esetén Erdélyt kaparinthatja meg. Abban, hogy Tisza István kezdetben ellenezte Szerbia megtámadását, ko­moly szerepet játszott, hogy a Román Királyságot már ekkor az ellenséghez sorolta, és számítása be is vált a későbbiekben. A német vezérkar vi­­szont „garantálta” neki Románia sem­­legességét és az erdélyi határ megerősítését, így végül a miniszterelnök engedett a nyomásnak.

A háború közben aztán további nyomás került Tiszára német oldalról: Németország folyton az erdélyi románok helyzetének javítását várta a magyar kormánytól, ily módon akarták ugyanis megnyerni a számukra oly fontos román haderőt. Tisza István ennek már nem engedett, Románia antanthoz való csatlakozásának azonban mégsem ez volt az oka, hanem az, hogy a Monarchia 1916-os katonai kudarcai folytán Bukarest úgy számított, hogy sokkal jobban jár, ha a franciákat választja. Párizs Romániának ígérte teljes egészében Bukovinát, a Bánságot és Erdélyt egészen a Tisza vonaláig.

A román offenzíva megindulásakor mindössze a csendőrség őrizte a magyar határt, így a betörés könnyen ment. Érdekes, hogyan viszonyultak az erdélyi románok ekkor a román hadsereghez, ugyanis egyáltalán nem úgy fogadták őket, mint a határon túli magyarok Horthyt két évtizeddel később. Természetesen sokan örültek, és a román nemzet egyesülését várták az akciótól, ugyanakkor a többség tartózkodóan viselkedett, és arra is találunk nem kevés példát, hogy lenézően szóltak az erdélyi románok a bevonuló „regáti” katonákról.

A román hadsereg 1916 augusztusában megszállta Brassót és a Székelyföld nagy részét, de Nagyszebenbe már nem merészkedett be. Akciójuk egy hónap alatt kifulladt, szeptemberben érkezett a német–magyar ellencsapás: előbb Brassónál, majd Marosvásárhelynél győztek a központi hatalmak, december 6-án pedig bevonultak Bukarestbe, és megszállták Románia kétharmadát.

A cotroceni királyi kastélyban, Bukarestben 1918. május 7-én Románia békét kötött a Monarchiával, és Magyarország a Kárpátokon túli vidéken 5000 négyzetkilométernyi, főleg erdőséggel borított területtel gazdagodott. Persze, ez semmi ahhoz képest, amit aztán a románok kaptak tőlünk, főleg, ha hozzávesszük, hogy a központi hatalmak Besszarábia annektálását is elnézték, ami 45 ezer négyzetkilométert és hárommillió embert jelentett.

Romániának nem kellett a bukaresti béke értelmében leszerelnie seregét. Ezt ki is használta néhány hónappal később, amikor a Monarchia és Németország végső veresége után 278 ezer fős hadával benyomult Erdélybe.

De miért nem tudta ekkor megvédeni területeit a több mint egymillió katonával rendelkező Magyarország? Néhány mozzanatot érdemes feljegyezni 1918 őszéről a katonák hozzáállásáról és a hadsereg szétesésével kapcsolatosan. A fegyverszünetet 1918. november 3-án 15 órakor írták alá Padovában, de már 13:40-kor kihirdették és letétették az osztrák–magyar katonákkal a fegyvert, pedig érvénybe csak november 4-én 15 órától lépett. Mivel az osztrák–magyar főhadvezetőség és honvédelmi politika letétette a fegyvert a magyar és közös hadsereggel, ezért az előretörő angol és olasz hadsereg több mint 400 ezer osztrák–magyar katonát ejtett foglyul 3-a és 4-e között, a fegyverszünet érvénybe lépése előtt! Ezek a katonák fontosak lettek volna az ország határán.

A hazatérő katonák többsége folytatta volna a harcot, most már nem a dinasztia érdekeiért, hanem a hazáért. Ma már nem tudjuk megmondani biztosan, hogy a hadsereg mekkora részét lehetett volna egyben tartani, különös tekintettel a nemzetiségekre, de azért azt nyugodtan kijelenthetjük, hogy másképp alakult volna hazánk sorsa, ha nem bomlasztják szét a haderőt, és Magyarország megpróbálja védeni határait, amire csak egy-két önkéntes csoport tett kísérletet, mint a Kratochvil Károly vezette Székely Hadosztály. Ebben azért is lehetünk biztosak, mert Románia is megvárta a Mackensen-hadsereg kivonulását és a magyar hadak szétesését, csak utána nyomult be Erdélybe.

A Károlyi-kormány még megpróbált egyezkedni Bukaresttel, Jászi Oszkár november 13–14-én Aradon folytatott tárgyalásokat a románokkal. Habár ő próbált nekik engedményeket tenni, a románok nem voltak hajlandóak engedni az általuk követelt 26 vármegyéből. Alig telt el két hét a kudarcba fulladt tárgyalások után, és Jászi, valamint Károlyi Mihály utasította a magyar államvasutakat, hogy a gyulafehérvári népgyűlésre igyekvő románokat ingyen szállítsák, továbbá a népgyűlés rendelkezésére bocsátották a gyulafehérvári tiszti kaszinó nagytermét.
Elérkezett 1918. december 1-je: a magyarországi románok 1228 küldöttje kimondta Erdély, a Körösök vidéke, a Bánság és Máramaros csatlakozását a Román Királysághoz, amit a szászok januárban jóváhagytak, majd a nagyhatalmak Trianonban szentesítettek. Másfél millió magyart pedig elhallgattattak a gyulafehérvári határozat ezen pontjával: „Teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő népnek. Minden nép számára a saját nyelvén biztosít oktatást, közigazgatást és ítélkezést az illető néphez tartozó személyek által, és a lakosok számának arányában minden nép képviseleti jogot fog kapni a törvényhozó testületben és a kormányzati szervekben.”

Aki követi a híreket, pontosan tudja, ebből mennyi valósult meg azóta.