Amit eddig nem tudtunk

Beszámoltunk már rovatunkban arról, hogy ezekben a hónapokban tér haza, a Magyar Nemzeti Levéltár tulajdonába a Horthy család hagyatéka. A teljes iratmennyiség mintegy 40 ezer oldalt tesz ki, ebből állított össze egy több mint ezeroldalas kötetet Bern Andrea történész, aki annak szentelte az elmúlt éveket, hogy az egész hagyatékot feldolgozza. Az igen vaskos könyvet (A Horthy család hagyatéka 1914–1994. Szerkesztette: Bern Andrea. Open Books Kiadó) december óta bárki a kezébe veheti.

Az első világháború alatt, mint a Monarchia tengerésztisztje, Horthy Miklós napi levelezést folytatott feleségével. A hadi eseményekről alig számolt be, inkább arról esik szó írásaiban, hogy mivel foglalkozott, amikor nem volt szolgálatban. Egyszer például egy dán mozifilmet nézett meg tiszttársaival.

„Mire a fák levelei lehullanak, hazatérnek a fiaitok” – mondta II. Vilmos német császár, és Horthy is ebben bízott. Egy 1914. novemberi levelében olvasható, hogy azt remélte, a németek hamarabb elbánnak a franciákkal, és családja visszatérhet hozzá szolgálati helyére, Pólába. Küldeményeiben is gyakran tervezgetett, házfelújítással, kályhavásárlással foglalatoskodott, és megkérte feleségét, hogy Bécsben egy kereskedésben kérdezze meg, mennyibe kerül egy fürdőkád. 
Azonban a háború úgy ért véget, hogy a család nem mehetett Pólába, hanem Horthynak kellett elhagynia az Adriát, örökre. 1919 júliusában Szegedről írt felesége névnapjára, már mint a Nemzeti Hadsereg főparancsnoka. Soraiból egyértelműen érezni, hogy az, aki nemrég a Monarchia hadiflottájának élén állt, új szerepében egyáltalán nem magabiztos.

Igen figyelemre méltóak a kormányzó hét évvel fiatalabb öccsének, Horthy Jenőnek az emlékiratai és naplója. A korkülönbség miatt mire Jenő néhány éves lett, Horthy Miklós már Fiumében tanult. A kormányzóság idején sem álltak közel egymáshoz, mivel a lótenyésztéssel foglalkozó öcs szándékosan távol tartotta magát a politikától. Szorosabb, napi kapcsolatba először a németországi fogság és az emigráció évei alatt kerültek, amikor már mindketten hetven év körül jártak.

Horthy Jenő most napvilágot látott sorai sem elsősorban a politikáról szólnak, de igen érdekes, amikor leírja, hogy szerinte mi volt bátyja két legfőbb gyengesége. Úgy vélte, hogy a kormányzó csak az úri osztályt és a parasztságot ismerte, a Monarchia végnapjai­ban kialakult középosztályt – amely bárkinek tapsolt, ha érdeke úgy kívánta, és folyton könyökölt – nem.

Másik hibájának azt tartotta, hogy „tetőtől talpig katona volt, az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészetének erkölcsi mércéje szerint, melyet gyakran egynek gondolt a magyar honvédség erkölcsi mércéjével”. Horthy Jenő szerint ez egyáltalán nem így volt, ráadásul úgy látta, hogy Gömbös Gyula a tisztek kiválasztásában a saját pozíciójának megerősítését tartotta csak szem előtt. Az új tisztek között pedig rengeteg volt a sváb, akik lelkesedtek Göbbels nagynémet náci propagandája iránt, és a háborúban Hitler felé húzták az országot, aki Horthy Jenő szavaival élve egy megalomániától szenvedő közlegény, egy közönséges őrült volt. Meglátása szerint a kormányzónak sokkal jobban kellett volna ellenőriznie, hogy mennyire megbízható emberek kerülnek az említett fontos pozíciókba.

A hagyatékban található iratok közül az egyik legizgalmasabb a volt kormányzó és volt miniszterelnöke, a szintén külhonban élő Kállay Miklós levelezése. Üzenetváltá­saikban amellett, hogy minden alkalommal érdeklődtek egymás hogylétéről és családjáról, rendszeresen szóba került a múlt és az aktuálpolitika. A múlt olyannyira, hogy több évszázadra visszamenően megosztották egymással családjaik származását, és levezették, hogyan is állnak egymással rokonságban, hogyan származtatható le a XVI. századi Kállay Ferenctől a Horthy család.

Közös múltjukról általában egyezett véleményük a levelekben, Teleki Pál halálesete kapcsán például egyikük sem vetette fel, hogy nem öngyilkosság történt volna. A német megszállással kapcsolatban azonban nem egyeztek emlékeik, derül ki a most megjelent levelekből és a már jóval régebben olvasható emlékirataikból. Horthy úgy emlékezett, hogy le akart mondani a kormányzóságról 1944. március 19-e után, azonban Kállay lebeszélte erről, mondván, ne engedjen a nyomásnak. Kállay szerint viszont éppen hogy rá akarta venni Horthyt, mondjon le, ám a kormányzó azt válaszolta, hogy „ő még ma is az a tengerész, aki nem hagyja el a süllyedő hajót”.

Horthy és Kállay emigrációja folyamatos reménykedésben telt. Abban bíztak, hogy történik valami olyan világpolitikai fordulat, aminek köszönhetően a szovjetek elhagyják hazánkat, az ország visszanyeri függetlenségét, és ők hazatérhetnek. Például reménnyel töltötte el őket, amikor Ausztriából kivonultak a szovjetek, de a legfőbb bizakodásra természetesen 1956 forradalma adta az okot.

Horthy úgy vélte, hogy ha valami folytán visszanyerné az ország a szuverenitását, akkor ő mint az utolsó legitim államfő feladata lenne hazatérni és kinevezni az új kormányt az amerikaiak hozzájárulásával. Az új kormány előkészítené a választásokat, majd amikor összeállt az új, megválasztott parlament, akkor Horthy boldogan visszavonulna.

Mint tudjuk, ez nem történt meg. A szabadságharc vérbe fojtása annyira letaglózta a néhai kormányzót, hogy ágynak esett és néhány hónap múlva elhunyt.