Ne igyátok a vizet!

A serfőzők első védőszentje, a VII. században élt Szent Arnulf egy alkalommal úgy mentette meg a pestishaláltól Metz városának lakóit, hogy megtiltotta számukra a víz ivását, és ingyensört osztott nekik. „Ne igyátok a vizet, igyatok sört!” – hirdette. Szent Arnulftól, aki maga is apátság- és főzdealapító volt, származik a következő mondás is: „Az ember verítéke és az Isten szeretete: e kettő szülte a sört a világra.”

A középkori szerzetesek érdeme, hogy elkezdték komlózni a sört, így az eltarthatóbbá vált, ráadásul ízletesebb lett. Emellett gyógyhatású is. Noha ma elsősorban vízhajtóként használják, a középkorban különleges nyugtató hatást tulajdonítottak neki, olyat, ami csökkentette a nemi vágyat. Ezért aztán a kolostorokban előszeretettel komlózták a sört, hogy csillapítsák a fiatalabb barátokat.

A IX. századi Sankt Gallen kolostorának három sörfőzdéje is működött, ahol mind a száz ott élő szerzetes tevékenykedett. De mennyit sörözhetett egy szerzetes? Szent Benedek regulája kezdetben nem tért ki erre, csak a napi boradagot írta elő (2,5-3 dl), később azonban a sör terjedésével kiegészítették a szabályzatot. Az említett adag dupláját, tehát nagyjából egy korsó sört ihattak meg egy nap. Más források szerint azonban valószínűleg ennél többet ivott naponta egy szerzetes, a XV. századi svéd és holland monostorok lakói napi 2,5-3 litert ittak, de hasonló mennyiséget fogyasztottak a pozsonyi káptalan tagjai is.

Természetesen nemcsak maguknak, de a zarándokoknak és a vendégeknek is főztek sört a szerzetesek, majd egy egész üzletág fejlődött ki mindebből. Sok helyen nem kaptak bort az egyházi tized részeként, hanem helyette gabonát, és az alapanyagokból eladható sört főztek.

A XIII–XIV. századtól azonban elindult a városi céhes sörfőzés, és a polgárok szép lassan elérték az uralkodóknál, hogy megtiltsák egyházi riválisaiknak a sörfőzést. Az egyik leghíresebb az alt-zellei kolostori serfőzde volt, amelyet a XVI. században három év alatt majdnem 35 ezer utazó keresett fel. A konkurens városi polgárok mérgükben betörtek oda, és szétverték kocsmáját.

Hogy miért kedveztek az uralkodók a városi polgároknak a szerzetesekkel szemben? Azért, mert a kolostorok adómentességet élveztek, így az állam nem látott semmit az ő hasznukból. Az egyre szigorúbb korlátozások után, az 1400-as évek elején megszüntették a kolostorok sörfőzési jogát, néhány évtizeddel később pedig azt is, hogy sörkimérést üzemeltessenek.

Seprűje van, fekete macskája, hegyes kalapot visel, és sötét, nyirkos helyen kavarja a fortyogó üstöt. Tökéletes leírása egy boszorkánynak, pedig eredetileg a jellemzés az angol serfőző asszonyokra illett. Az 1300-as évekig ugyanis a sörfőzést Ang­liában általában nők végezték. Volt köztük férjes asszony, de hajadon, özvegy és akár elvált is. Tehát egy egyedülálló nő is el tudta magát tartani ebből a mesterségből. A XIV. századi northamptonshire-i Brigstockban 300 nőt is feljegyeztek, akik a sör főzéséből és eladásából éltek.

Ezek a nők hatalmas üstökkel dolgoztak, hegyes kalapot hordtak, hogy megkülönböztessék magukat a többi árustól. Macskájuk volt, aki távol tartotta a rágcsálókat az értékes gabonától, és seprűre emlékeztető, ún. sörpóznát állítottak ki az üzlet elé, ha elkészült az új adag sör. És az egyre nagyobb bevételt szerző, részegítő italt készítő nők hamarosan egyes férfiak ellenségeivé váltak. Rágalmak egész sora zúdult rájuk, elterjedt, hogy a női sörfőzők az ördög szolgái, és hogy a sör a sátán kedvenc itala. Nem véletlen, hogy rengeteg korabeli templomi ábrázoláson a női sörfőzők a pokolban találhatóak. Rövidesen rájuk égett a boszorkányság és az eretnekség vádja, és kiszorultak a piacról.