Az utolsó pillanatig

Ha elvész a híd, elvész Erdély! – mondta Bem József. Arra, hogy a hidaknak milyen jelentőségük volt az egyes hadjáratokban, már múlt héten fény derült ugyanezeken a hasábokon, amikor Zrínyi Miklósnak az eszéki híd felégetéséről szóló tettéről olvashattak.

A lengyel Bem apó 1848–49 telén került az erdélyi hadak élére, nem éppen könnyű helyzetben. A császáriak a szászok, a románok és a cári csapatok segítségével egyre kiszorították a magyar hadakat Erdélyből. Bemnek ekkorra mindössze 1500 katonája és néhány ágyúja maradt, és a Maros mentén hátrált, hogy hozzájusson a Damjanich János­ által küldött segítséghez. Kőkemény utóvédharcok közepette sikerült elérni a célt, az erdélyi sereg 7000 fősre duzzadt, ám a császáriak fölénye még így is egyértelmű volt, mégis meg kellett akadályozni, hogy Puchner kijusson az Alföldre. Ebben a helyzetben került sor ütközetre Piski mellett 175 éve, 1849. február 9-én. 

Az erőviszonyok az ellenségnek kedveztek egyértelműen. Ugyan Puchner is 7000 katonával érkezett, de tüzérsége jóval erősebb volt, és maga mellett tudhatta a román népfelkelőket is. A császáriak kezdték a támadást, rögtön vissza is szorították a magyarokat, akik ugyan képesek voltak egy sikeres ellentámadásra, de aztán az osztrák tüzérség újból hátraszorította őket. A Sztrigy partján fekvő fogadó rövid idő alatt háromszor is gazdát cserélt.

A csata eldőlni látszott: a magyarok egy része már menekült, a császáriak hozzáláttak az ágyúk átvontatásához a hídon, hogy végső csapást mérjenek Bem hadaira. A lengyel hadvezér ekkor azonban észrevette, hogy az ellenség már szinte minden lőszerét elhasználta. Bem erre kockáztatott: tartalékegységét is csatába küldte, és végül ők harcolták ki a győzelmet! A híd nem veszett el, és Bem a következő hónapokban megtisztította Erdélyt a császáriaktól.

Jozef Bem birtokos nemesi családban született 1794. március 14-én Tarnówban, Lengyelország osztrák fennhatóságú részén. A napóleoni háborúk idején tizenöt évesen állt be tüzérkadétnak, fél év múlva már alhadnagy volt. Részt vett Napóleon 1812-es orosz hadjáratában, később a varsói katonai akadémián tanított, és kikísérletezett egy új típusú röppentyűt. Egy oroszellenes összeesküvésben való részvételéért 1822-ben elítélték, ezután kilépett a katonai szolgálatból, és Lvovban gőzgépekkel kísérletezgetett.

Az 1830–31-es lengyel felkelés idején tüzér őrnagyként jelentős szerepe volt az iganei győzelemben: Osztrolenkánál tíz ágyúval szinte az egész orosz sereget feltartóztatta. E hadi tettéért még a csatamezőn tábornokká léptették elő, Petőfi Sándor később Osztrolenka véres csillagának nevezte. Varsót viszont már nem tudta megvédeni az orosz túlerővel szemben, és a bukás után emigrált. Párizsban matematikát tanított, könyvet írt, és túlélt egy orosz ügynökök által elkövetett merényletet. 1848 októberében Bécs forradalmi védőrségének parancsnoka lett, a város eleste és a magyar honvédsereg schwechati veresége után Pozsonyban a magyar szabadságharc szolgálatába állt.

Kossuth november 29-én őt nevezte ki az erdélyi hadsereg főparancsnokává. Bem szigorú fegyelmet követelve újjászervezte a bomlóban lévő sereget, amelynek 13 ezer katonája olykor naponta 30-35 kilométert megtéve, karácsonykor bevonult Kolozsvárra. Újév után Bukovinába kergették Karl von Urban határőreit, majd felszabadították a Székelyföldet. Bem 1849. március közepére – Gyulafehérvár és Déva kivételével – egész Erdélyből kiűzte az osztrák és orosz erőket.

Az orosz intervenció után nem tudott egyesülni Görgei Artúr és Perczel Mór seregeivel. Bár július 31-én Segesvárnál vereséget szenvedett Lüders orosz főerőitől (a csata elsősorban arról nevezetes, hogy itt hunyt el Petőfi Sándor), ezt követően elfoglalta Nagyszebent, az augusztus 6-i nagycsűri ütközetben azonban döntő vereséget szenvedett. A Görgeiben nem bízó Kossuth Lajos augusztus 9-én Bemet tette meg az összevont magyar seregek fővezérévé. Még aznap vereséget szenvedett a temesvári csatában, ő maga is megsebesült.

A bukás után Törökországba emigrált, ahol – részben azért, hogy a Porta ne adja ki az oroszoknak – áttért az iszlám hitre. Murad pasa néven hunyt el a szíriai Aleppóban, vélhetőleg maláriában.

A kistermetű, de vakmerő és rettenthetetlen „Bem apót” székely katonái bálványozták, jóllehet egy szavát sem értették. Bem ugyanis magyarul nem tudott, a németet is törte, főleg franciául értette meg magát. Sikerének titka a hadvezéri és szervező tehetség mellett a tüzérség kiváló alkalmazása és a csapatok gyors, éjjeli mozgatása volt, rajtaütésszerű támadásai­val kerekedett felül a számbeli túlerőn. Győzelmei után kitüntetéseket, előléptetéseket és dupla ellátmányt osztott. Magányos ember volt, azt beszélték róla: egyetlen szerelme az ágyú.

Fenn a magasban. Muszlimként temették el Bemet, és földi maradványai csak 1929-ben kerültek haza Lengyelországba, Tarnówba. Ám muszlimként nem temethették el a katolikus lengyel földbe, ezért különleges sírhelyet találtak ki számára. Csontjai egy kőszarkofágban találhatóak, amelyet hat díszes oszlop emel a magasba egy kisebb tó közepén. A sírhelyhez ma székelykapun keresztül lehet besétálni, és számos magyar felirat állít emléket ott is a „mi Bem apónknak”.