Függetlenségünk elvesztése

Ugyan a II. világháború első évei a németek lenyűgöző sikereitől voltak hangosak, 1942-től beigazolódni látszottak többek között Bethlen István, Teleki Pál és Horthy István jóslatai: ezt a háborút Hitler nem fogja tudni megnyerni. Horthy Miklós kormányzó éppen ezért a németbarát Bárdossy László helyére kinevezte az angolszász orientációjú Kállay Miklóst miniszterelnöknek. Az új kormányfő kettőt lépett a németek, kettőt a nyugati hatalmak felé. Úgynevezett hintapolitikájának az volt az elsődleges feladata, hogy nyisson az angolok felé, és lazítson a német szövetségen.

Kállay a náci követeléseknek megfelelően intézkedett újabb csapatok és hadianyagok frontra szállításáról, ugyanakkor voltak olyan témák, amelyekben nemet mondott Hitlernek. Hazánkban ekkor már három zsidótörvény is élt, a Führer azonban azt akarta, hogy nálunk is további antiszemita rendeletek lépjenek érvénybe, mint a sárga csillag viselése és a zsidók munkatáborokba való hurcolása. Kállay viszont elutasította ezeket. Mindeközben a miniszterelnök megbízásából titkos tárgyalások folytak Angliával.

Mint tudjuk, később a Balkán helyett Szicíliánál szálltak partra, de a tárgyalások egyébként is akadoztak. Az angolok feltétel nélküli megadást kértek, a szovjetek meg eleve hátráltatták a magyar–angol egyeztetéseket, hiszen Sztálin már kinézte magának teljes Kelet-Közép-Európát.

Volt még egy probléma ezekkel a tárgyalásokkal: a náci titkosszolgálat az elejétől fogva tudott róla. A német csapatok a kurszki tankcsatában elszenvedett vereség után folyamatosan szorultak ki a Szovjetunióból, és ebben a helyzetben Magyarország stratégiailag kulcsfontosságúvá vált számukra. Hitler utasítására már 1943 szeptemberében hozzáláttak hazánk megszállásának előkészítésére.

Az akció gördülékenysége érdekében a Führer Klessheimbe hívatta Horthyt. A kormányzó, egyben az ország legfőbb hadura is, tehetetlen volt a megszállás alatt, Hitler ott közölte vele, hogy mi lesz Magyarország további sorsa. Horthy megtarthatta kormányzói pozícióját – a mai napig heves viták övezik a kérdést, miszerint helyes volt-e, hogy nem mondott le. Mozgástere mindenképp szűkült, együtt kellett működnie a németekkel, ugyanakkor a budapesti zsidóságot néhány hónappal később azért tudta megmenteni, mert pozícióban maradt.

Mi is történt 1944. március 19-én? Mintegy százezer német katona vett részt a Margarethe-terv végrehajtásában, hajnali négy órakor négy nagyobb csoportban lépték át a határt. Nyugatról a Pozsony–Kassa vonalon, északról a Kassa–Rozsnyó vonalon, délnyugatról Csáktornya térségéből, valamint délen Újvidék és Eszék térségéből indultak meg hazánk belseje felé.

Az akció egy nap alatt célt ért, ezen a napon Magyarország hosszú évtizedekre elveszítette függetlenségét. Ezt követően mindent a németek szolgálatába állítottak: újabb csapatokat küldtek a frontra, a gyárak a nácik végső győzelme érdekében termeltek. Hadikölcsön címén csaknem korlátlanul szállították el az élelmiszert és a nyersanyagokat az országból.

A megszállók azonnal feloszlattak több pártot, lapokat tiltottak be (például a Magyar Nemzetet és a Népszavát), a németellenes politikusokat elfogták, nem egyet közülük, mint Kállay Miklós miniszterelnököt, koncentrációs táborba vittek. Nagyon rövid időn belül kezdetét vette a zsidóüldözés: nálunk is sárga csillag viselésére kötelezték, majd gettókba zárták őket, hamarosan pedig megkezdődött deportálásuk…

„Minden ellenállást kíméletlenül le kell törni!” – hangzott a német parancs, aki pedig nem áll ellen, azt laktanyazár alá kell helyezni. A megszállás hajnalán Kállay felvetette, hogy a kormány költözzön a Tiszántúlra vagy Erdélybe, de a repterek elfoglalása ezt lehetetlenné tette.

A honvéd vezérkar főnöke, vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes, értelmetlennek tartva az ellenállást, meg is tiltotta azt. Táviratát azonban helyenként késve kapták meg, így került sor kisebb tűzharcra az újvidéki Duna-hídon, Sopronban, Győrben, Székesfehérváron, Budaörsön és a Budai Várban.

Szombathelyi nézetét aztán Kállay és Horthy is osztotta. A kormányzó szerint ellenállás esetén a németek Magyarország pusztításával válaszolnának, amibe bevonnák a románokat, a horvátokat és a szlovákokat.

Az említett kisebb harcokban összesen 50 német és 10 magyar veszítette életét. Nem járt messze az igazságtól Weichs vezértábornagy, aki azt jövendölte a megszállást illetően, hogy harc nélkül 24, harc esetén 12 órát fog igénybe venni, mert akkor elmaradnak az üdvözlő beszédek.