Nehéz korok nagy szülöttei

Rogerius mester így írt a Siralmas énekében: „Mind a Pest felé vezető széles úton menekülők között, mind a seregnél maradók között olyan nagy volt a mészárlás, annyi ezer ember pusztult el, hogy azt felbecsülni sem lehet, és hitelt sem adhatunk egykönnyen az erről elbeszélőknek a felmérhetetlen veszteség miatt.” Felsorolta csak az egyházi elöljárókat az esztergomi és kalocsai érsektől kezdve, akik életüket vesztették az 1241. április 11-i muhi csatában.

Az Árpád-kori Magyarországon kivételesen sok szent életű ember élt, mintegy százat tartunk számon. Amennyiben sorra vesszük őket, akkor élesen kitűnik, hogy a muhi csatát követő tragikus korszak bővelkedik a hős ellenállókban, vértanúkban és az ország lelki megújulását szolgáló személyekben a mindenki által ismert Szent Margit mellett.

A Magyar Királyság a muhi síkon nemcsak az ütközetben maradt alul, de elveszítette egy hercegét, számos főpapját és főurát, valamint rengeteg katonáját. Ám ez csak a kezdet volt. Az országot végigdúló tatárok – a legóvatosabb becslések szerint – végeztek az ország lakosságának ötödével.

Az áldozatok között jó néhány vértanú szentet és boldogot tartunk számon. Egyikük Boldog Bánfi Buzád, aki világi karrierjét egyházi pályára cserélte. A szörényi báni címig vitte, majd inkább domonkos szerzetesnek állt. A tatárjárás idején előbb elmenekítette rendtársait, majd imával várta kivégzőit.

Hasonló véget ért Magyar Szent Pál élete, aki hazánk szülötte volt, de a bolognai egyetemen szerzett jogi doktori végzettséget. Ott lépett be Szent Domonkos hatására a rendbe, és Boldog Szádokkal együtt elhozták a Domonkos-rendet Magyarországra. Nagy fába vágta a fejszéjét idehaza Pál, hiszen a kunok első apostola lett, akik kétszer is elűzték. Ám harmadik alkalommal is közéjük ment, ekkor meg tudta nyerni magának két vezérüket, akiknek segítségével már tömegesen hajtották keresztvíz alá fejüket a kunok. A tatárjárás idején 90 társával egy templomba menekült, valamennyiüket megölték 1242. február 10-én. Pált lándzsával döfték át, és szétzúzták a fejét.

Érdekesség, hogy a fentebb említett Boldog Szádok nem volt magyar, de néhány évig országunkban szolgált. Majd Lengyelországba tért, és 1260-ban egy ottani tatárbetörés alkalmával szintén vértanúhalált halt.

Boldog Özséb Esztergomban született 1200 környékén, átvészelte a tatárpusztítást, négy éven át részt vett a tatárdúlás utáni újjáépítésben. Majd 1246-ban Pilisszántó közelében a sziklás rengetegbe vonult.

Egy éjjel, ima közben, az erdő mélyén sok apró lángot pillantott meg. A lángocskák egymás felé tartottak, s végül tüzes fénynyalábbá egyesültek. Özséb úgy érezte, hogy ez jel: egyesítenie kell a környéken szétszórtan és igen nagy számban élő remetéket. Végül templomot építettek közös erővel, aztán Özséb sorra járta az országban a nagyobb remetetelepeket. Néhány év múltán Rómában engedélyt kapott a rendalapításra, amit Remete Szent Pál oltalmába ajánlott. A pálos a mai napig az egyetlen magyar alapítású rend. Tagjai Magyarországon, Erdélyben és Lengyelországban is élnek.

A tatárjárás idején uralkodó IV. Béla királyunk különleges családot alapított. Azt se felejtsük el, hogy testvérei között tudhatta Szent Erzsébetet. Ám még ennél is döbbenetesebb, hogy tíz gyermeke született, akik meg is érték a felnőttkort, és a tízből négyet szentté vagy boldoggá avattak!

Közülük a leghíresebbnek, Szent Margitnak az élete közismert: épp a tatárjárás idején volt áldott állapotban vele a királyné, a születendő gyermeket pedig felajánlották Istennek, ha megszabadulna az ország a keleti pusztító hadtól. Így lett Margitból Domonkos-rendi apáca a Nyulak szigetén.

Nővére, Szent Kinga jóval a tatárjárás előtt született, 1224-ben. Tizenöt évesen lett lengyel királyné, V. Boleszláv hitvese, noha fiatalon szüzességi fogadalmat tett. Kérésére királyi férje tiszteletben tartotta tisztaságát, sőt, maga is ilyen fogadalmat tett. Lengyelországot ugyancsak megtámadták a tatárok. Egy legenda szerint amikor Kinga a tatárok elől menekült Lengyelországban, a Pieninek hegységhez érve apácatársaival egy szalagot dobott a háta mögé, amely kanyargós folyóvá vált: így keletkezett a Dunajec. Mivel ezen a tatárok keservesen ugyan, de átjutottak, ezután Kinga a fésűjét dobta a háta mögé, melyből sűrű erdő lett, amelyen a tatárok már nem tudtak átkelni.

Szintén a legendák szerint a tatárjárás után fényes kísérettel jött Magyarországra Kunigunda, vagyis magyar nevén Kinga, hogy atyját meglátogassa. IV. Béla király csatlakozott leányához, és együtt járták be az elpusztult országot. Eljutottak Máramarosba is, ahol Béla egy sóbányát adományozott Kingának. A királyleány, akinek szépségéről csodás dolgokat mesélnek a krónikák, mintegy zálogul bedobta a kapott sóaknába a gyűrűjét. Kinga hazatért, pár év múlva pedig ugyanazon gyűrűt az éppen akkor felfedezett lengyelországi bochnyai sóakna egyik nagy sósziklájából fejtették le a munkások. A szóban forgó bánya az aknaszlatinai Kunigunda bánya.

Férje halála után aztán Kinga az általa alapított ószandeci kolostorban élt klarissza nővérként. II. János Pál pápa avatta szentté ezen a helyen 1999-ben, Lengyelország védőszentjei között tartják számon.

Boldog Jolánt édesapja ötévesen a lengyel földön élő Kingára bízta, később hercegi férje lett. Példás házasságban élt, segített a templomokban, kórházakban, saját kezűleg gondozta a betegeket, árvákat, szegényeket. Férje halála után felosztotta vagyonát, és Kingával az ószandeci klarissza kolostorba ment, majd az ő halála után a gnieznóiba. 
A negyedik testvér, Boldog Konstancia halicsi hercegné lett, azonban férjének vad, féktelen természetétől sokat szenvedett. Özvegyen maradván apáca lett, később 1674-ben avatták boldoggá.