Úton a totális diktatúra felé

Az 1947. évi, „kékcédulás” néven elhíresült választások után két évvel újabb választásokat írtak ki. Az ezalatt eltelt időben Rákosi Mátyás és a kommunista párt tovább egyengette útját az egypártrend­szerű diktatúra kiépítése felé. Többek kö­­zött államosították az egyházi iskolákat, a politikai pártok szétverése után koncepciós perrel börtönbe juttatták legnagyobb ellenségüket, Mindszenty József hercegprímást.

Lényegében nem maradt ellenfél a pályán. A totális rendszer kiépítéséhez azonban szükségük volt a kom­­munistáknak még egy választásra, majd az új alkotmány kiadására.

Rákosi Mátyás egy celldömölki választási gyűlésen azt találta mondani, „A választásra elsősorban azért van szükség, hogy megkérdezzük a magyar dolgozó népet, jóváhagyja-e azt az utat, amelyen az utolsó két esztendőben jártunk. Az elmúlt két év óriási változásokat hozott, és ideje, hogy megkérdezzük a nemzetet, helyesli-e ezeket a változásokat”. A kérdés természetesen költői.

Valójában a pártállam kiépítése volt az igazi cél, az új alkotmány megszavazásához pedig biztosítani kívánta Rákosi a számára megfelelő összetételű parlamentet. A siker érdekében 1949 februárjában létrehozták a Magyar Függetlenségi Népfrontot. Az új szervezetbe tömörítették be a még megmaradt pártokat – a kisgazdákat, a parasztpártot stb. – és más országos szervezeteket, mint például a Földmunkások Országos Szövetségét vagy a Magyar Nők Demokratikus Szövetségét. A népfront ugyanakkor a kommunista párt politikáját képviselte, elnöke Rákosi, főtitkára Rajk László lett, alelnökei a kisgazda Dobi István és a parasztpárti Erdei Ferenc. Utóbbiak ugyan nem voltak a Magyar Dolgozók Pártjának tagjai, de lojálisak a kommunistákhoz. Az országos hálózattal bíró szervezet feladata pedig igen fontos volt: ők határozták meg, kik indulhatnak a választásokon. Az általuk összeállított listákra mindenhol a Magyar Dolgozók Pártjának vezéralakjai kerültek, Zalában például Rákosi, Heves-Nógrád-Hontban Kádár.

Azért, hogy a rendszer legitimálja magát, óriási átfogó kampányt indított, mindent elkövettek azért, hogy az emberek ne maradjanak otthon a választások napján. Ugyan tartottak néhány nagygyűlést, a hangsúlyt inkább az egyéni meggyőzésre fektették. A 200 ezresre duzzadt népnevelői gárdának végig kellett látogatnia az összes családot, hogy szavazásra buzdítsák az embereket. Ahogyan az MDP Operatív Választási Bizottság ülésén megfogalmazták: „Meg kell mondani, be kell vinni a tömegekbe, hogy mi tudjuk, kik nem szavaztak le, és pontosan tudjuk, kik a mi ellenségeink, és magára vessen, ha majd ezt viszonozni fogjuk.”

A hercegprímását elveszített püspöki kart is megtörték, a testület körlevélben biztatta a választásokon való részvételre a híveket. A nyomásgyakorlás mellett természetesen az elmúlt évek eredményeit is sulykolták az emberekbe, és a választások előtti hetekben – hogy, hogy nem – az üzletek kínálatában hirtelen mennyiségi és minőségi javulás történt.

Noha a népfrontot elvileg több párt és szervezet alkotta, egyénileg ezek – a szervezetek néhány kivételtől eltekintve – nem kampányolhattak. A gyűlések szervezése, a plakátok készítése mind az MDP kezében összpontosult, a falvakban pedig, ahol a kommunistáknak kisebb volt a támogatottsága, végképp nem jelenhetett meg a többi párt.

A választásokra május 15-én került sor, az MDP Politikai Bizottsága viszont már április 21-i ülésén döntött az új országgyűlés összetételéről. Ez alapján az MDP 70,3, az FKgP 16,1, a Nemzeti Parasztpárt 10, a Független Magyar Demokrata Párt 2,6 és a Radikális Demokrata Pártszövetség 0,9 százalékot kapott. A nyomásgyakorlás, valamint a közhangulat-javító intézkedések meghozták az eredményt. A voksoláson a választásra jogosultak 94,7 százaléka vett részt, és a leadott szavazatok 95,6 százalékát szerezték meg a Magyar Függetlenségi Népfront jelöltjei. Aki elment, hogy a népfrontra szavazzon, annak semmi más dolga nem volt, mint a sza­­vazólapot belehelyezni a borítékba, majd azt bedobni az urnába. A szavazólapon a lista volt látható, alatta egyetlen karikával. Aki oda be­húzta az ikszet, az nemmel szavazott a listára, emellett a szavazólap nélküli üres boríték bedobásával lehetett tiltakozni. Az ilyen szavazatok miatt kapott 100 helyett 95,6 százalékot a népfront.

Az 1949-es választásokról viszonylag kevés irat maradt fent, ezért nem tudjuk megítélni, hogy a nyilvánosságra hozott eredmények megfeleltek-e a valóságnak, vagy hogy történtek-e választási csalások. A Magyar Dolgozók Pártja mindenesetre elérte a célját: a társadalom „leszavazott” a kommunistákra, véglegesen elsorvasztottak minden más pártot. Már csak néhány lépés hiányzott a totális diktatúra teljes kialakításához...