Úton a totális diktatúra felé

A kommunisták mindig is kínosan ügyeltek a látszatra. Hatalmukat ugyan a Szovjetunió és a Vörös Hadsereg is biztosította, mégis tető alá hoztak egy választást 1949-ben, ahol az embereknek még az ikszet sem kellett behúzniuk, hogy rájuk szavazzanak.

TörténelemMärle Tamás2024. 05. 13. hétfő2024. 05. 13.
Úton a totális diktatúra felé

Az 1947. évi, „kékcédulás” néven elhíresült választások után két évvel újabb választásokat írtak ki. Az ezalatt eltelt időben Rákosi Mátyás és a kommunista párt tovább egyengette útját az egypártrend­szerű diktatúra kiépítése felé. Többek kö­­zött államosították az egyházi iskolákat, a politikai pártok szétverése után koncepciós perrel börtönbe juttatták legnagyobb ellenségüket, Mindszenty József hercegprímást.

Lényegében nem maradt ellenfél a pályán. A totális rendszer kiépítéséhez azonban szükségük volt a kom­­munistáknak még egy választásra, majd az új alkotmány kiadására.

Rákosi mindenképpen Sztálin feltétlen híveként akart tetszelegni

Rákosi Mátyás egy celldömölki választási gyűlésen azt találta mondani, „A választásra elsősorban azért van szükség, hogy megkérdezzük a magyar dolgozó népet, jóváhagyja-e azt az utat, amelyen az utolsó két esztendőben jártunk. Az elmúlt két év óriási változásokat hozott, és ideje, hogy megkérdezzük a nemzetet, helyesli-e ezeket a változásokat”. A kérdés természetesen költői.

Valójában a pártállam kiépítése volt az igazi cél, az új alkotmány megszavazásához pedig biztosítani kívánta Rákosi a számára megfelelő összetételű parlamentet. A siker érdekében 1949 februárjában létrehozták a Magyar Függetlenségi Népfrontot. Az új szervezetbe tömörítették be a még megmaradt pártokat – a kisgazdákat, a parasztpártot stb. – és más országos szervezeteket, mint például a Földmunkások Országos Szövetségét vagy a Magyar Nők Demokratikus Szövetségét. A népfront ugyanakkor a kommunista párt politikáját képviselte, elnöke Rákosi, főtitkára Rajk László lett, alelnökei a kisgazda Dobi István és a parasztpárti Erdei Ferenc. Utóbbiak ugyan nem voltak a Magyar Dolgozók Pártjának tagjai, de lojálisak a kommunistákhoz. Az országos hálózattal bíró szervezet feladata pedig igen fontos volt: ők határozták meg, kik indulhatnak a választásokon. Az általuk összeállított listákra mindenhol a Magyar Dolgozók Pártjának vezéralakjai kerültek, Zalában például Rákosi, Heves-Nógrád-Hontban Kádár.

Azért, hogy a rendszer legitimálja magát, óriási átfogó kampányt indított, mindent elkövettek azért, hogy az emberek ne maradjanak otthon a választások napján. Ugyan tartottak néhány nagygyűlést, a hangsúlyt inkább az egyéni meggyőzésre fektették. A 200 ezresre duzzadt népnevelői gárdának végig kellett látogatnia az összes családot, hogy szavazásra buzdítsák az embereket. Ahogyan az MDP Operatív Választási Bizottság ülésén megfogalmazták: „Meg kell mondani, be kell vinni a tömegekbe, hogy mi tudjuk, kik nem szavaztak le, és pontosan tudjuk, kik a mi ellenségeink, és magára vessen, ha majd ezt viszonozni fogjuk.”

Kádár János a barátja ellen fordult

A hercegprímását elveszített püspöki kart is megtörték, a testület körlevélben biztatta a választásokon való részvételre a híveket. A nyomásgyakorlás mellett természetesen az elmúlt évek eredményeit is sulykolták az emberekbe, és a választások előtti hetekben – hogy, hogy nem – az üzletek kínálatában hirtelen mennyiségi és minőségi javulás történt.

Noha a népfrontot elvileg több párt és szervezet alkotta, egyénileg ezek – a szervezetek néhány kivételtől eltekintve – nem kampányolhattak. A gyűlések szervezése, a plakátok készítése mind az MDP kezében összpontosult, a falvakban pedig, ahol a kommunistáknak kisebb volt a támogatottsága, végképp nem jelenhetett meg a többi párt.

A választásokra május 15-én került sor, az MDP Politikai Bizottsága viszont már április 21-i ülésén döntött az új országgyűlés összetételéről. Ez alapján az MDP 70,3, az FKgP 16,1, a Nemzeti Parasztpárt 10, a Független Magyar Demokrata Párt 2,6 és a Radikális Demokrata Pártszövetség 0,9 százalékot kapott. A nyomásgyakorlás, valamint a közhangulat-javító intézkedések meghozták az eredményt. A voksoláson a választásra jogosultak 94,7 százaléka vett részt, és a leadott szavazatok 95,6 százalékát szerezték meg a Magyar Függetlenségi Népfront jelöltjei. Aki elment, hogy a népfrontra szavazzon, annak semmi más dolga nem volt, mint a sza­­vazólapot belehelyezni a borítékba, majd azt bedobni az urnába. A szavazólapon a lista volt látható, alatta egyetlen karikával. Aki oda be­húzta az ikszet, az nemmel szavazott a listára, emellett a szavazólap nélküli üres boríték bedobásával lehetett tiltakozni. Az ilyen szavazatok miatt kapott 100 helyett 95,6 százalékot a népfront.

Kemény kézzel bántak el minden ellenféllel

Az 1949-es választásokról viszonylag kevés irat maradt fent, ezért nem tudjuk megítélni, hogy a nyilvánosságra hozott eredmények megfeleltek-e a valóságnak, vagy hogy történtek-e választási csalások. A Magyar Dolgozók Pártja mindenesetre elérte a célját: a társadalom „leszavazott” a kommunistákra, véglegesen elsorvasztottak minden más pártot. Már csak néhány lépés hiányzott a totális diktatúra teljes kialakításához...

Nem sokáig örülhetett a népfront főtitkári pozíciójának Rajk László. Rákosi ugyanis tartott népszerűségétől, és semmiképp sem akart Tito sorsára jutni, minden körülmények között Sztálin feltétlen híveként akart tetszelegni. Ezért eltette láb alól azt a régi kommunista Rajkot, akinek a belügyminisztersége alatt kezdődött meg a civil társadalom szétverése. Részt vett az első koncepciós perek megrendezésében, fedezte a „kékcédulás” választási csalást, kíméletlenül fellépett minden vélt vagy valós sztálinistaellenes erővel szemben. A rákosista „szalámi­taktika” egyik legkövetkezetesebb vég­rehajtója volt. Ugyanakkor hatalmi rivalizálás alakult ki közte és Péter Gábor, illetve Farkas Mihály között. Ezért 1948 augusztusában leváltották a BM éléről, és külügyminiszterré nevezték ki. 1949. május 30-án koholt vádak alapján letartóztatták. A vallatások során a vádlottakat kínozták. Rajkot többek között jó barátja, Kádár János győzte meg arról, hogy a proletárhatalom érdekében vállalja az áruló szerepét. Október 15-én végezték ki.

Kádár János a barátja ellen fordult