Városállam az Alföldön

A cívisek alapvetően az alföldi mezővárosok paraszti eredetű, főképp földműveléssel foglalkozó vagyonos polgárai voltak. Egy sajátos életet élő réteg, amelyik zárt közösséget alkotott, családjaik egymás között házasodtak, és földbirtokosaik is a városban laktak. A régi időkben a hódmezővásárhelyieket és a kecskemétieket is cívisnek nevezték, de idővel Debrecen kiemelkedett közülük lakosságszámával, méretével és jelentőségével. Így lehet az, hogy ma már kizárólag Debrecenre gondolunk a cívisváros kifejezés hallatán.

Erdély és Felvidék között, a kelet–nyugati kereskedelmi útvonalak mentén négy falu összeolvadásából jött létre Debrecen. A középkor folyamán az ország leggazdagabb városai közé lépett elő elsősorban az állattenyésztés, a kézműipar és az évi száz vásárnap miatt. A település gyarapodását különösen a tőzsérek által irányított marhakereskedelem szolgálta. A fejlődés együtt járt az újabb és újabb kiváltságokkal, Nagy Lajos király mezővárosi rangra emelte Debrecent. A várost a török betörés és az ország három részre szakadása sem törte meg. Kiváló diplomáciai húzásainak és kereskedelmének köszönhetően Debrecen továbbra is egy erős, fejlődő település maradt, sőt, az ekkor hazánkba érkező reformáció még jobban összekovácsolta a cívisvárost.

A régmúltban gyökerező cívisöntudat egyszerre fakad a kézműves­ha­gyo­mányokból, az idegenekkel szembeni bizalmatlanságból, a haszonelvűségből és a református valláshoz való ragaszkodásból. Enyingi Török Bálint hozta el Debrecenbe az új vallási eszmék első hirdetőjét, Bálint papot, aki még Luther tanait hirdette. Röviddel később ugyancsak Debrecenben tevékenykedtek olyan országszerte ismert prédikátorok, mint Kálmáncsehi Sánta Márton, Méliusz Juhász Péter és Szenczi Molnár Albert. A „kálvinista Róma” alapjait Méliusz rakta le, akit a város első protestáns püspökeként szoktak számontartani. Ő fogalmazta meg a magyar helvét hitvallást, amit a debreceni zsinaton elfogadtak, és általa jött létre az első városi könyvnyomda, azáltal, hogy meghívta Huszár Gált könyvnyomdájával együtt.

Noha egyházi intézményről van szó, a város vállalta fenntartását, a tanárok fizetését, a török időkben pedig az erdélyi fejedelmek patronálták az iskolát. A hazai kulturális fejlődés igazi fellegvárává vált az intézmény.

Debrecen másik, mára kissé elfeledett egykori jelzője a „Keresztény Respublika”, hiszen mintegy városállamként vészelte át a település a történelem viharait. A reformátusság mellett a cívisség másik fontos vonása az önállóságra való törekvés a közigazgatás terén is.

Kizárólag azokat tekintették polgárnak, akik megfizették a polgári taksát, és elnyerték a városi tanácstól a polgárjogot. Az oklevéllel és pecséttel megerősített polgárjog együtt járt azzal, hogy az illető megfogadta, hogy teljesíti a polgársággal együtt járó kötelezettségeket. Érdekes, hogy a polgárjog nem öröklődött, azt mindenkinek ki kellett érdemelnie, és ezzel létszámbeli korlátot is hoztak.

A sajátos debreceni közigazgatás alapjait az utcák jelentették, amelyek önálló közösségeket alkottak. Az utcák utcakapitányokat választottak maguk közül, alattuk pedig az ún. tízházgazdák irányították az utcák tizedeit. Az egész várost Alsó- és Felsőjárásra osztották, mindkét rész azonos arányban küldött képviselőket, a városi tanácsban összesen 66 szenátor foglalt helyet. Ezek az általában tekintélyes és tehetős polgárok akár életük végéig viselhették ezt a tisztséget. Közülük választották ki minden évben április 24-én, Szent György napján az esküdtbíróság tagjait, valamint a város élén álló főbírót. Utóbbi tisztséget egymás utáni két évben nem viselhette ugyanaz a személy.

A városi tanács feladata volt az adók beszedése az utcakapitányok segítségével, a városi építkezésekről való határozás, a földosztás szabályozása, a vásárok rendjének a megszabása, valamint a céhek és az egyházi intézmények működésének felügyelete. Ugyancsak ők képviselték a várost a királyi udvarban, a török időkben pedig nagyon fontos diplomáciai tevékenységet folytattak, ami együtt járt a sokszor életveszélyes követjárásokkal is.

A „másképp gondolkodás” sok évszázados hagyománya ezekben az időkben alakult ki, a főbíró gyakran összekülönbözött a felette álló személyekkel. A városi tanács saját kereskedői érdekében gyakran hozott olyan törvényeket, amelyek nem adtak érvényesülési lehetőséget az örmény és zsidó kereskedőknek, de egy ideig katolikusok sem telepedhettek le a városban.

A bíráskodást a főbíró és 12 esküdtbíró látta el: hetente háromszor üléseztek, illetve minden vásárnapon, de olyankor kizárólag vásári ügyekkel foglalkoztak. A törvények szigora megfelelt a kornak, könnyen a kalodában találta magát, akit lármás részegeskedésen kaptak, lopásért, veszekedésért és szitkozódásért korbács vagy vesszőzés járt. A legsúlyosabb bűntettek – tolvajlás, paráznaság, istenkáromlás, gyújtogatás – esetén élt pallosjogával Debrecen városa. A bűnöst felakasztották vagy lefejezték. A település állandó hóhért tartott, akit ugyan az emberek megvetettek, de a város gazdagon megfizette, és lakást is biztosított neki.

Történelmi áttekintésünkből jól látszik, hogy a cívismentalitás egyik alapeleme az összetartás és a zártság. A debreceni cívisek védték magukat és egymást, zárt kapuk mögött éltek, ugyanakkor az üzleti és kulturális kapcsolatokra mindig is nyitottak voltak. Mindezekre jó példa az a rengeteg vásár, amit a városban tartottak, ahol egészen messziről érkezett portékák, értékek is megmutatkozhattak. A „nyakas cívisséghez” tehát a reformátusságon, az önállóságra való törekvésen és a szorgalmas munkán kívül ez is hozzátartozik.