Életünket és vérünket!

A fiúgyermek nélkül maradt III. Károly a híres Pragmatica Sanctio nevezetű törvényével 1713-ban elismertette tartományaival a Habsburg-ház nőági örökösödését. Mária Terézia esedékes trónra léptét még az európai udvarok is elismerték. Ám amint 1740-ben meghalt Károly, Poroszország, Franciaország, Bajorország és Szászország kapva kapott az alkalmon, és megtámadta a mindössze 23 esztendős uralkodónő birodalmát.

Mária Terézia számtalan problémával örökölte meg trónját: az ezt megelőző évek háborúi miatt kiürült a kincstár, fegyelmezetlenséggel küzdöttek a hadseregben, és hivatalnokai sem éppen a legrátermettebbek voltak. Szilézia, Csehország és a nyugati osztrák tartományok hamar elestek, így Mária Terézia Pozsonyba összehívta a magyar országgyűlést.

A magyar urak először nem hajlottak a dologra, azonban egyik nap minden megváltozott. Egy anekdota szerint a királynő fekete gyászruhában, karjában újszülött gyermekével, a későbbi II. Józseffel állt ki eléjük. „Mindenkitől elhagyatva, egyedül a magyarok hűségéhez és régóta ismert áldozatkészségéhez folyamodunk.” Miközben ekképpen beszélt a birodalom válságos helyzetéről, belecsípett csecsemőjébe, aki felsírt, mire a meghatódott nemesség egyöntetűen felkiáltott: „Vitam et sanguinem pro rege nostro!”, azaz „Életünket és vérünket királyunkért!”. Számos forrás bizonyítja, hogy a csecsemőt csak később hozták Pozsonyba, vagyis az anekdota így nem igaz.

Más történet szerint a nemesek lelkes felkiáltásukhoz azt is hozzátették, hogy „sed avenam non”, ami annyit tesz, hogy „de a zabunkat nem”. Amivel arra utaltak, hogy a háború költségeit nem hajlandóak állni. Ez minden bizonnyal igaz is, kérdés, hogy akkor hirtelen elhangzott-e.

Az viszont tény, hogy a nemesség másnap megszavazta egy harmincezres sereg kiállítását. Természetesen nem feltételek nélkül: csapataiknak kiharcolták a magyar vezényleti nyelvet, az uralkodónővel megerősíttették a nemesi jogokat, és visszavonatták III. Károly néhány kedvezőtlen intézkedését.

A helyzet utólag mindenképp különös. Pontosan harminc évvel vagyunk a Rákóczi-szabadságharc után (1741), amikor is az ország nyolc éven át harcolt a Habsburg-ház ellen. Ráadásul Károly Albert bajor választófejedelem, miután Felső-Ausztria és Csehország rendjei is elfogadták uruknak, a nádornak és az esztergomi érseknek is jelezte magyar trónigényét.

Miért állt mégis a magyar nemesség a Habsburg-ház mellé? Ahhoz, hogy ezt megértsük, egy kicsit vissza kell mennünk az időben. A török kiűzése 1699-re megtörtént, a karlócai béke szerint az ország felszabadult az oszmánok alól, kivéve a Temesközt. 1717-ben ezt is visszafoglalták a császáriak. Ám 1737–39-ig újabb törökellenes háború zajlott, amikor például Nándorfehérvár ismét a szultán kezére került.

Az egyik fő ok tehát, amiért a magyarok a Habsburgok mellé álltak, az a törökveszély. A szultáni hadak ott voltak a határon, Nándorfehérvár újbóli eleste pedig azt mutatta, hogy még mindig fenyegetően vetül hazánkra a félhold árnyéka. Márpedig ebben a helyzetben érthető, hogy a nemesség odaállt amellé a dinasztia mellé, amelyiknek a vezetésével sikerült kiűzni a törököt. Másrészt az ország kimerült volt. Éppen az említett, évtizedekig elhúzódó törökellenes hadjáratok, valamint a Rákóczi-szabadságharc után kellett volna vállalni még egy óriási pusztítással járó háborút a császáriak ellen. Harmadrészt Rákóczi halálával nem volt olyan vezéregyénisége a nemességnek, aki királyjelöltként komolyan szóba jöhetett volna. Mindezek összessége okozta azt, hogy a magyar nemesség nem lázadt fel Mária Terézia ellen, sőt óriási erőkkel támogatta.

A magyar gyalogsági és huszáralakulatok, illetve a királynő mellé felállított magyar testőrség katonái fontos szerepet is játszottak abban, hogy a végül 1748-ig elhúzódó, a Habsburg-ház létét veszélyeztető konfliktusból a császárság – még ha Sziléziát el is veszítette, és Nápolyt nem tudta visszaszerezni – sikerrel jött ki.

A királynő férje halála után levágatta hosszú haját, drága ékszereit elosztogatta, és élete hátralévő részében özvegyi ruhát viselt. Idős korában, amikor már nem tudott lépcsőn járni, kö­télre függesztett karosszékben eresztették le a csa­­ládi kriptába, hogy meglátogathassa férje nyughelyét. A bécsi Kapucinus kriptában helyezték örök nyugalomra, ahol összesen 107 szarkofág és 5 szívurna található. Az egyetlen, nem a Habsburg családhoz tartozó „lakója” Karoline Fuchs-Mollard grófné, Mária Terézia nevelőnője, akitől még halála után sem tudott megválni.