Régen is pusztított az árvíz

Az első dunai árvízi feljegyzés 1012-ből való, amikor „számtalan ember, barom és épület veszett oda” – olvashatjuk a Vízügyi Főigazgatóság honlapján, amely szerint „legrégebbi vízállásfeljegyzéseink az 1693/94. évi árhullámról vannak”. Ezután csaknem másfél évszázadnak kellett eltelnie, hogy „a vízállások rendszeres észlelése a Dunán 1823-ban a pozsonyi és a budai, a Tiszán pedig 1833-ban a szegedi vízmércéken” elinduljanak. A kiegyezés időszakában már 57 helyen folyt rendszeres vízállásészlelés, majd megindult a vízállások közlése, vagyis a vízjelzés. Az 1876. február-már­ciusi dunai jeges árvíz és az 1879. márciusi tiszai árvíz halaszthatatlanná tette az egységes vízrajzi szolgálat létrehozását. De mi is történt a korábbi évszázadokban, évtize­dekben?

A mai Óbuda területének római kori települését, Aquincumot is fenyegették a dunai árvizek. Az egykori település egyes részein áradások nyomait figyelték meg a régészek, és az is kiderült, hogy hosszú ideig működő védelmi rendszert sikerült kiépíteni az akkori lakosoknak.

Az egyik középkori árvízről írásos emlék is tudósít. „Karácsony után lőn nagy árvíz” – írta árvízi beszámolójában Szent Margit legendája. Az 1267. év végén történt eset idején a Duna vize elöntötte a margitszigeti domonkos apácakolostort, ahová 1268 vízkeresztjének idején érkezett meg Marcellus gyóntatópap, aki hitetlenkedve fogadta Margit beszámolóját a három napig tartó árvízről. Margit imádságban fordult Istenhez, hogy mutassa meg Marcellusnak, ő igazat mondott.

Ekkor „a Duna nagy hirtelenséggel megárada és kezde nagy zúgással a víz bejönni az udvarra és kezde nagyon felnövekedni a víz”. Mar­cellus megijedt a víz hirtelen emelkedésétől, amely az épületbe is betört. A néhány órás áradat a legenda szerint az esti imádság idejére már vissza is vonult. A legenda szerint tehát két árvíz is pusztított 1267/68 telén, amikor a jégtáblák felduzzasztották a vizet, majd a második ár idején hirtelen megszűnt a jégdugó, így apadhatott gyorsan a folyóvíz.

Súlyos áradás pusztított a Dunán 1775 februárjában Pesten, Budán és Vácon. A feljegyzések szerint Pesten két halálos áldozata volt a katasztrófának, amelyben 611 lakóház semmisült meg. Négy évvel később ismét érkezett az ár, amely megsürgette az árvízvédelmi feladatok elvégzését.

A korábbiakhoz képest a legpusztítóbb árvíz 1938. március 13. és 17. között okozott súlyos katasztrófát Pesten: 153 halálos áldozat mellett 50 ezren veszítették el otthonukat a feltorlódott jég miatt kialakult áradásban. A Jelenkor március 14-i tudósítása szerint sokkal nagyobb volt a „Duna árja”, mint 1775-ben. Mint írták, Budán a Vízivárosban és a pesti utcákban már csak ladikon lehetett közlekedni, valamint a Dunától távolabbi pincék is megteltek vízzel. „Ma 14kén majd egész utczákat (…) sodrott el a pusztító özön, számos emeletes házat is összedöntött, vagy lakhatatlanná rombolt. Igen sok ember s marha veszté életét” – írta meg a Jelenkor, amely azt is megemlítette, hogy más magyarországi folyókon is nagy volt a baj.

A pesti árvíz egyik legismertebb alakja Wesselényi Miklós báró volt, aki életeket mentett, ezért az „árvízi hajós” nevet kapta. Az ár levonulása után megkezdődött a helyreállítás, az új építkezések átformálták a városképet. Megerősítették a védtöltéseket, de a a Duna medrét csak évtizedekkel később szabályozták.

1879 márciusában a Tisza pusztított, amikor egy gátszakadás miatt elöntötte Szegedet. A katasztrófát követően Ferenc József király Tisza Kálmán miniszterelnök kíséretében a városba látogatott, és segítséget ígért a helyieknek. Szegedért rengetegen megmozdultak, az egész világ adományokkal fordult az alföldi város felé.

A március 12-i áradás 151 emberéletet követelt, 5458 ház omlott össze és mintegy 60 ezer ember vált hajléktalanná. „Isten csapása rajtunk. Könyes szemekkel, szívszorongva állunk Szeged sírjánál. Pompejit elborította a tűz, Szegedet eltemette a víz. A legnagyobb magyar város elpusztult. Lakói el­menekültek, sokan elvesztek a fuldokló árban, házai összedőltek, vagyona megromlott, kimondhatatlan rémület és nyomor uralkodnak a város népe felett” – írta a Pesti Hírlap a pusztítás másnapján, és összefogásra buzdított: „Szeged veszedelme nemzeti ügy. Szeged népé­nek sorsa a magyar nemzetre becsületkérdés. Szegedet megmenteni nem bírták, mert védelmével elkéstek, most kell, hogy a rombadőlt várost felépítsük.”

Néhány évtizeddel később a Dunán okozott gátszakadást az áradás. Olvasóink közül is sokan emlékezhetnek arra, amikor 1954 nyarán a folyó vize elöntötte a Szigetközt, ezzel veszélyeztetve Győrt.

De az 1970. májusi tiszai árvíz is számos emléket idézhet fel. A folyó Szegednél 960 centiméteren tetőzött, és több településen is megkezdték a kitelepítést. A gátakat azonban ­sikerült megerősíteni, így a nagyobb katasztrófa – hál’ istennek – el­maradt.