Életmentők a Sziklakórházból

A budai Várhegy alatti, mintegy 10 kilométer hosszú barlangrendszert a helyi lakosok a középkortól kezdve folyamatosan használták. A II. világháború kitörésével jelentős részét megerősítették, óvóhelyet alakítottak ki, ezenkívül egy bombabiztos részleget hoztak létre a várbeli lakosoknak és a „kormányzati negyed” tisztviselőinek gyorsabb orvosi ellátása érdekében.

Megfeszített munka után, 1944. február 20-án nyílt meg a Székesfőváros Sebészeti Szükségkórháza, melyet a Szent János Kórház felügyelete alá rendeltek. Vezetőjének dr. Kovács István sebész főorvost nevezték ki, helyettese dr. Seibriger András sebészorvos lett. Az orvosi ellátást a Vöröskereszt önkéntes ápolónői segítették, az itt dolgozók sok ezer magyar katona és civil életét mentették meg. A 94 ágyas létesítmény Budapest 1944–45-ös ostroma idején teljesen megtelt, egyszerre 200-230 fő zsúfolódott össze – olvasható Tatai Gábor A Sziklakórház története 1935–2002 című könyvében.

Aztán 1945 júniusában bezárták, felszerelését jórészt elvitték, az orvosok zöme disszidált. A létesítményt egy ideig egy magáncég, a Vírus Oltóanyag-termelő Intézet vette bérbe, majd az ötvenes évek elején, a hidegháborús feszültség hatására a bővítéséről döntöttek: újra felszerelték és titkosították.

Az 1956-os forradalom első napjaiban a Sziklakórház ismét megnyitotta kapuit. Vezetője a János Kórház sebésze, dr. Máthé András lett, aki összeszedte a csapatát, és október 24-től december közepéig ellátták a sebesült civileket, forradalmárokat, katonákat. Számos esetben a személyzet hozzátartozói is itt húzódtak meg a harcok elől, többek között Máthé doktor családja is a Sziklakórházban töltött néhány napot.

Szemtanúk szerint az orvos a nyakában láncon hordta az első fejlövéses sérült agyából kioperált golyót; a beteg végül felépült. Máthé nem engedett amputálni, a lehetetlent is megpróbálva operált – amiért számos túlélő élete végéig hálás volt neki.

Sajnálatos módon Máthé doktort András György álnéven beszervezte a hírszerzés, és jelentenie kellett a kórházról, orvostársairól. Ezek a be­­számolók általában nem voltak különösebben informatívak, felté­telezhetően kényszer alatt írhatta őket. 1959-ben kizárták a hálózatból, mivel kezdett eluralkodni rajta az alkoholfüggőség. 1978-ban hunyt el.

Helyetteseként a II. világháborúban is a Sziklakórházban szolgáló dr. Seibriger András dolgozott. A sebészt a háború után – a kommunista diktatúra kezdetén – évekig eltiltották hivatásának gyakorlásától, még a nevével ellátott recepteket sem fogadhatták el a patikákban. Ennek ellenére az otthonában, az utcán séta közben is gyógyított, segített minden rászorulón. Az ötvenes években végül állást kapott a Sportkórházban. „1956-ban a család összepakolt és elindult Nyugatra, de Seibriger doktor két sarok után letette a csomagokat és visszafordult a feleségéhez: »Glédiszkém, te mehetsz, én nem megyek el. Nekem itt a hazám, várnak a betegeim, és a Sziklakórháznak szüksége lehet rám bármikor«” – olvasható a Szikla-díj laudációjában, amit a sebész 2016-ban posztumusz kapott meg.

A forradalom leverését követően dr. Seibriger András az újabb meghurcolások következtében egymás után több szívinfarktust kapott, fekvőbeteg lett. A Vár lakossága gyűjtést rendezett a családja számára, mindenben támogatták őket, amíg a hatvanas években el nem kezdhetett újra praktizálni. Az I. kerületi szakorvosi rendelőintézet sebészeként dolgozott, egészen 1977-ben bekövetkezett haláláig. Hatvanhét évesen hunyt el.

A forradalom idején a Sziklakórházban több szülést is levezettek: hat fiú és egy lány jött itt a világra. A szabadságharc leverése után a kórház 1956 decemberéig még működött, aztán megint több évtizedes titkolózás, titkosítás következett…

Dr. Lazáry-Zsindely Zsuzsa két alkalommal is jelentkezett orvosi egyetemekre, azonban – feltehetően származása miatt – mindkét alkalommal elutasították. 1956-ban, a forradalom és szabadságharc idején, orvos édesapja buzdítására a Sziklakórházba érkezett, és 19 évesen önkéntes ápolónőként dolgozott. Már október 24-től jelen volt, és az ápolószemélyzetet segítette a sebesültek etetésében, a sérültek ellátásában és a gyógyszerosztásban. A szabadságharc vérbe fojtása után tartott tőle, hogy a forradalom támogatása miatt veszélybe kerülhet, ezért néhány társával a disszidálás mellett döntöttek. November 22-én hagyták el a Sziklakórházat, és a nyugati határ felé indultak. Végül Svájcban telepedett le, és 1957-ben már ösztöndíjjal tanult a Bázeli Egyetemen. Itt szerzett orvosi diplomát, majd egészen 1998-as nyugdíjazásáig rákmegelőzéssel foglalkozott.

Dr. Boros Vida az ötvenes évek elején az I. kerület tiszti főorvosa lett. Az ő felügyelete alá tartozott a Sziklakórház, így több ízben ellenőrizte is azt, például az 1956-os forradalom idején is. November 4-én feltartóztatott egy csoport szovjet katonát, akik be akartak menni a létesítménybe, ám hamar kiderült, hogy egészségügyi tisztekről van szó, akik a betegellátás körülményeit szerették volna vizsgálni csupán. Készségesen megmutatta nekik a kórházat, de a forradalom leverése után mégis bíróság elé állították. Másfél évet töltött börtönben, de ezután is már csak mint körzeti orvos vagy üzemorvos tudott elhelyezkedni. 1965-ben kapcsolatai révén Algériába disszidált, végül Marokkóban nyitott magánrendelőt. Csak a rendszerváltás után térhetett újra haza Magyarországra. Otthonában, nyugdíjasként hunyt el 2005-ben.