Lármás hétköznapok

A történész szerint a „zaj születésünk óta velünk van”, érzékelése pedig szubjektív. Hiszen van, aki elviselhetetlennek érzi azt, ami mások számára nem kellemetlen. „A zaj mindig velünk volt, de nem volt mindig egyforma. A történelem folyamán állandóan változott. Hol erősödött, hol gyengült, és a modern korban az ipari forradalommal érte el az első csúcspontját” – írja Kessler, aki azt is hozzáteszi, hogy a zaj könyörtelen, jelentős hatása van az emberre és az állatokra.

A zaj hatásai évszázadok óta foglalkoztatnak bennünket. Már az ókori Rómában is vitatkoztak arról, hogy a nagyvárosi zaj milyen hatást gyakorol az ember lelkére.

Habár a „gránitdarab pattintásának hangjától az atombomba pokoli robbanásáig hosszú az út”, a civilizáció jeleként megjelenő, ember alkotta zajok közül az első az évmilliókkal ezelőtti pattintott kövek hangja. Az ősember idején azonban nemcsak a szerszámkészítés lármája hangzott fel, hanem idővel a zene is. Bár az első koncertekről nincs információnk, hangszerek a korai kőkorszakból is maradtak fenn. A fém megjelenésével újabb hangkorszak indult el, és mindeközben folyamatosak voltak a természeti hanghatások: a mennydörgést például egészen a középkorig az istenek hangjának tulajdonították.

Az ókori Róma milliós nagy­vá­ro­sá­nak hangzavaráról több antik szerző is írt. A római filozófus, Seneca szí­vesen töltötte idejét a Nápolyi-öbölben. A fürdő közelsége miatt viszont arról panaszkodott egy barátjának írt levelében, „az emberek olyan hangosak, hogy alig bír gondolkodni – főleg a masszőrök, labdajátékosok, fitneszőrültek” miatt. Senecát a szőrtelenítők zavarták a legjobban: férfiaknak és nőknek egyaránt csipesszel és gyantával távolították el a szőrzetét a lábaikról és a hónaljukról, eközben pedig a szőrtépdeső és a kliens egyaránt kiáltozott. Az antik szerzők azonban nemcsak rossz élményeikről írtak, hanem vizsgálták is a hanghatásokat. Sztrabónt például a kabócák éneke nyűgözte le, egyenesen a „múzsák segédeinek” tartotta őket.

Talán nem véletlen, hogy már az ókorban megszületett az első zajvédelmi törvény. Szübarisz városban egy Kr. e. 600 körül hozott rendelet a város lakóit védte: a kézműveseknek a városfalon kívül kellett letelepedniük. De a kakasokkal sem voltak kibékülve a település lakói: elrendelték, hogy a városban élők ne tarthassanak kukorékoló szárnyast. Egyébként az antik világban elterjedt egy szitokszó: a szübariszi kifejezést a „luxushoz szokott puhányokra használták”.

A kora középkorban a római világuralomhoz képest Európa csendesebb hellyé vált, hiszen a városok népessége jelentősen visszaesett. A középkori falvak életét pedig sajátos zajok határozták meg. Minden hangnak megvolt a jelentése és az üzenete, a lármás események helyett az élet mindennapi történéseinek hangjai jellemezték a településeket. A csendet a hangos emberi beszéd és az egyház hangjai – a harang zúgása és a zenés szertartások – töltötték be. Majd a késő középkorban a malmok kerepelése volt a haladás jele.

A középkort jellemezték a járványok és a katasztrófák is, de a korszak végén fellendülés kezdődött: a könyvnyomtatással, a technika, a tudomány és a közlekedés fejlődésével megindult a modern hangok elterjedése. Ettől kezdve egyre több ember szenvedett a nemkívánatos hangoktól. A városok lakosságszáma növekedett, ezzel együtt az utcai árusok is egyre hangosabbak lettek. Jonathan Swift brit író egy barátnőjének írt levélben mérgelődött: „Szenet és kelkáposztát árul valami barom szüntelenül kiabálva, és kínoz minden reggel ebben az időben: most is itt van. Azt kívánom, bárcsak megakadna a legnagyobb káposztája a torkán.”

A gőzgép és a többi műszaki találmány megalkotásával elkezdődött a gépek zajának korszaka, és a hangok kutatása is lendületet vett. És mindeközben a XVII. század második felében Samuel Morland feltalálta a beszédtrombitát: a megafon segítségével első alkalommal sikerült felerősíteni az emberi hangot, így ezáltal is lehetővé vált a tömegek mozgósítása.

A XIX. században átalakultak a városok hangjai, felerősödtek a zajok. A növekvő népsűrűség megnövelte a zajos szomszédok miatt megfogalmazott panaszok számát is. A házak építésekor a zajvédelem nem játszott nagy szerepet: vékony és könnyen átszakadó, olcsó falakat húztak fel. Az iparterületek is különösen nagy hangzavart ontottak.

Lármásabbak lettek a hétköznapok, mindezzel együtt növekedett a nyugtalanság és a veszély. Egyre többen haltak meg közlekedési vagy ipari balesetekben, és a tömegkommunikáció is a hanghatásokat erősítette. Majd a gépfegyver és a nagy teljesítményű ágyúk feltalálásával a háborúk is egyre szörnyűbbé váltak. Mára a stresszes városlakóknak a kutyák, a macskák, az énekesmadarak is az idegeikre mentek.

Habár az emberiség történelmében mindig voltak hanghatások, manapság úgy érezhetjük, a globális világ zajainál erősebb biztosan nem volt korábban. Kai-Ove Kessler azonban igyekszik megnyugtatni mindany­nyiun­kat: „Az embereket a világban mindig is kínozta a lárma, és nem a mi korunk a leghangosabb. De ez az a korszak, amelynek zajával ma boldogulnunk kell.”