Ember a rács mögött

A legkorábbi írásos emlék egy 1627-ből származó névjegyzék, melyen a „tömlöctartó” megnevezés utal a tömlöc létezésére a veszprémi várban. A legtöbb várban, erődítményben kialakított egyszerű, vakolatlan kis fülkéket kezdetben befalazták, csak egy kis nyílást hagytak rajta, amin keresztül az őr benyújtotta a szükséges dolgokat. A rács és a vasajtó használata csak jóval később terjedt el. Az ágyféleségen kívül az egyik sarokba szalmát szórtak, ahová az elítélt a dolgát végezhette.

Egy 1753-as irat már megyei börtönként említi az épületet, nem sokkal később pedig a megyei főorvos figyelmeztette az illetékeseket az ott uralkodó tarthatatlan állapotokra, egészségtelen viszonyokra: három év alatt 27 férfi és 5 nő halt meg, közülük 21 főt még el sem ítéltek. Az 1810-es földrengés során a várbörtön falai erősen megrongálódtak, de még évtizedeknek kellett eltelnie, mire nekiláttak az öt szintből álló létesítmény kialakításának. A fogvatartottak elhelyezésére 2, 4, 8 és 12 személyes, szűk és dohos zárkák szolgáltak, a folyóvizet csak az 1980 környékén történt felújítás során vezették be a cellákba, addig a „kétvödrös” rendszer működött.

Hazánk utolsó várbörtönének felszámolásáról 1998-ban döntöttek, miután a műemlék épület közel 150 évnyi szolgálat után elavulttá, lelakottá és túlzsúfolttá vált. Az épület pincerendszerének mínusz harmadik emeletén 2015-ben nyílt meg a nagyközönség előtt az egykori várbörtön életét bemutató kiállítás. Nemrégiben megújult, és Ember a rács mögött címmel, interaktív elemekben bővelkedve enged bepillantást a fogvatartottak életébe, régen és most.

A felvilágosodás koráig a büntetés lényegét a test fájdalma jelentette. A vallomásokat fizikai erőszakkal szerezték meg, és a büntetés is gyakran botozást, korbácsolást, vesszőzést, deresre húzást, kalodába zárást, csonkítást (az orr vagy a kéz levágását) jelentett. A középkortól kezdve a bűn és a büntetés a nyilvánosság előtt zajlott. Nemcsak az akasztások, de a megbélyegzések is. A visszaeső bűnözőket jól láthatóan a fejükön jelölték meg, hogy az emberek később tudják, kikkel legyenek óvatosak. A hóhér a pénzhamisítók homlokára és arcuk mindkét oldalára odasütötte a hamisított érmét, az istenkáromlók és a paráznák arcára vagy homlokára pedig a templomkulcsot.

A bűnösöket gyakran kiállították a főtérre, az emberek ujjal mutogattak rájuk, romlott ételekkel dobálták őket, gúnyolódtak velük. A pellengérre állítással büntették a tyúktolvajokat, az erkölcstelen vagy pletykás asszonyokat is. A megszégyenítés, a becsület elvesztése akkoriban a legkomolyabb büntetésnek számított. A becsületszó a mai ügyvédi szerződések aláírásával egyenértékű kijelentésnek számított, a család, az egyén becsülete pedig a legféltettebb kincsnek.

Mintha a pokolba szálltunk volna alá, pláne Mária Terézia 1768-as törvénykönyve előtt, amely többek között korlátozta a kínvallatást – amit később fia, II. József be is tiltott. Az első három fokozat során előbb a bíró, majd a hóhér szóban fenyegetve, az eszközöket bemutatva próbálta vallomásra bírni a gyanúsítottat. A továbbiakhoz nagyfokú precizitás kellett: például az ötödik fokozatnál az elítéltet létrára fektették, majd hatfelé csigákhoz kötötték; a végtagok ínszalagjai elszakadhattak, kifordulhattak helyükről, a vádlott elájulhatott. A kötegelt faggyúgyertya használatakor a hóhér a létrára kötözött testet – a hónalj és a lágyrészek között körkörös mozdulatokat téve, a gyertyákat kicsit oldalra döntve – égette; a mozdulatsort 10-11-szer ismételhette meg.

A XVIII. századtól egyre többen ellenezték a halálbüntetést, és idővel a kínzást felváltotta az idő elvétele. Azaz az elítélt megtartotta testi épségét, de nem rendelkezhetett a szabadságával. A börtön így is kemény üzenetet hordozott, nemhiába fogalmazott így egy elítélt: „Okos ember az itt bent töltött időt megpróbálja levedleni, mint kígyó a bőrét.”

A veszprémi várbörtönben raboskodott 1944 végén, a nyilas uralom idején Mindszenty József veszprémi püspök, későbbi esztergomi érsek, hercegprímás. Letartóztatása után napokig, december 5-ig a veszprémi rendőrségen tartották, majd a helyi fogdába került december 22-ig. Az akkori rendszer nem tolerálta, hogy a dunántúli püspökök által megfogalmazott zsidóüldözés elleni tiltakozó levelet személyesen adta át Szálasi Ferenc miniszterelnök-helyettesének, Szöllősi Jenőnek.

Brusznyai Árpád helyi származású klasszika-filológus, középiskolai tanár a Veszprém Megyei Nemzeti Forradalmi Tanács vezetőjeként vett részt az 1956-os eseményekben. Novemberben a várbörtönben gyűjtötték össze a szovjet katonai hatóságok a forradalomban részt vett egyetemistákat és oktatóikat, akiket aztán Galíciába, majd Kárpátaljára hurcoltak. Brusznyai Pap János későbbi belügyminiszter közbeavatkozása nyomán került hóhérkézre, 1958. január 9-én végezték ki.