Több mint gyanús esetek

Egykor az egyházi és politikai hatalom egyesítésére törekvő római császárok számára a deifikáció – amikor istenné és egyben halhatatlanná avatták őket – a dicsőség csúcspontját jelentette. Ezzel szemben a legnagyobb büntetésnek az számított, ha szándékosan kitörölték őket a történelemből. A feledésre ítélt személyeket száműzték a krónikákból, törvényeiket semmisnek nyilvánították, képmásaikat megsemmisítették, tönkretették.

Ez történt az ókorban a római Geta esetében is. Septimius Severus arról álmodozott, hogy fiai, Caracalla és Geta társcsászárként uralkodnak majd. Caracalla azonban i. e. 212-ben meggyilkoltatta öccsét, és minden hatalmat magához ragadott. Geta nevét eltávolították a dokumentumokból és a feliratokból, nevének említése is főbenjáró bűnnek számított. A budapesti Centrális Galériában, a brüsszeli Európai Történelem Házának Valódi hamisítvány: A hamisítvány és a hamisítás története című utazókiállításán látható festmény és érme is, ahonnan lekaparták és kivésték Geta arcát.

Amikor 1859-ben megjelent Charles Darwin a fejlődéstani biológia alapjait lefektető, A fajok eredete című műve, világszerte elkezdték keresni a világ legősibb emberét, hogy bizonyítsák a majmok és az emberek közötti hiányzó evolúciós láncszemet. Egy amatőr paleoantropológus, Charles Dawson 1912-ben számos tudósnak okozott örömöt azzal, hogy megtalálta „a legősibb angol ember” csontjait, és boldogan ismerték el a piltdowni embert eredetiként. 

Csak 1949-ben derült ki, hogy a csontok hamisak, a maradványok legfeljebb 50 ezer évesek. A későbbi vizsgálatok alapján a British Museum 1953-ban leleplezte, hogy a koponya felső része egy középkori férfitól, az állkapocs pedig egy orangutántól származik. A csontdarabok manipulálása és összeillesztésének módja arra enged következtetni, hogy egyetlen hamisító volt: Dawson.

Amikor Franciaország még nem tért magához Elzász és Lotaringia 1871-es elvesztése és Németországhoz csatolása miatt, 1894-ben egy szakadt dokumentumot találtak, amelyben francia hadititkokat kínáltak eladásra a németeknek. A századforduló idejének egyre inkább antiszemita légkörében kétes grafológiai szakvélemény alapján letartóztatták és hazaárulással vádolták Alfred Dreyfus kapitányt, zsidó és elzászi származású francia tisztet. Zárt ajtók mögött zajló rövid tárgyaláson, egy titkos aktából származó hamis bizonyítékok alapján (amelyeket csak a bírák láthattak) Dreyfust bűnösnek találták. Dreyfust katonai rangjától megfosztották (volt kollégái előtt eltörték a kardját, majd kabátjáról leszaggatták a jelvényeket, sujtásokat, gombokat és a ruhaujjat), és büntetőtelepre küldték Francia-Guyanára. Az ítélethirdetéskor ezt kiáltotta: „Egy ártatlant ítélnek el! Éljen Franciaország! Éljen a hadsereg!”

Amikor Esterhazyt, a valódi kémet és a feljegyzés szerzőjét megtalálták, a francia katonai vezetés azzal próbálta leplezni tévedését, hogy még több hamisítványt gyártott Dreyfus megvádolására. Egy Henry nevű tiszt később elismerte az újabb hamisítást: valódi levéldarabokat ragasztott össze saját kézírásával készült kivo­natokkal, amelyek tartalmazták a Dreyfus nevet. A hamisítást a francia hadseregen belül Picquart ezredes leplezte le, akit megfenyegettek, majd Tunéziába küldtek, hogy elhallgattassák.

Émile Zola csatlakozott a Dreyfus-támogatók táborához, és közzétette J’accuse (Vádolom) kezdetű nyílt levelét. A híres írót rágalmazás miatt bíróság elé állították és elítélték. Zola cikke és tárgyalása viszont újraindította az ügyet, és Európa-szerte egyre többen értesültek az igazságszolgáltatással való visszaélés részleteiről.

Egy 1899-es sikertelen újratárgyalás után 1906-ban Dreyfus kegyelmet kapott, és újra belépett a francia hadseregbe. Az ügy 12 év után lezárult, de európai hatása – az emberi jogoktól a cionizmusig – hatalmasra duzzadt. Például a Dreyfus-ügy során 1898-ban alapított Emberi Jogi Liga a mai napig működik.

A holland festő-hamisító, Han van Meegeren az 1930-as években gazdagodott meg azzal, hogy saját képeit a holland festészet régi mesterei­nek munkáiként adta el. Nemcsak a náci műgyűjtőket, hanem a műértőket is sikeresen megtévesztette. Amikor azonban a háború végét követően azzal vádolták, hogy náci kollaboránsként átjátszott értékes műtárgyakat az ellenségnek, bevallotta tettét, a kevésbé súlyos bűncselekménynek számító hamisítást. Árulóból egy csapásra nemzeti hős lett: ő lett az, aki egyik Vermeer-álfestményével nemcsak a műkritikusokat verte át, hanem Hermann Göringet is. Hitler jobbkeze ugyanis 1 650 000 guldent fizetett neki a Krisztus és a házasságtörő asszony című (hamisított) Wermeer-képért, ami a magángyűjteményébe került.

Meegerennek bíróság előtt kellett bizonyítania állítását, miszerint ő egy „valódi hamisító”, ezért felügyelet mellett festett egy képet Wermeer stílusában: a Jézus az orvosok között igazolta őt. 1947-ben bűnösnek találták abban, hogy többször is „megtévesztő módon pénzt szerzett”, és egy év börtönbüntetésre ítélték. Mindössze egy hónappal később szívrohamban elhunyt. Házának ingóságait árverésre bocsátották, hogy kártalanítsák a műveit megvásárlókat a veszteségeikért – köztük a legnagyobb holland múzeumokat.