Abszurd adófajták

Számos célra használták az ókori Róma nyilvános illemhelyeiben összegyűjtött vizeletet: bőrök cserzésére, illetve ammóniaforrásként a tógák tisztítására, fehérítésére. Vespasianus római császár – a polgárháború miatt üres államkassza miatt – Kr. u. 70 körül ismét életbe léptette a Nero által korábban bevezetett vectigal urinaet, vagyis a vizeletadót. Ez a nyilvános illemhelyek fenntartóit terhelte, továbbá a gyapjúkallózókat, akik a közvécékből ingyen szereztek vizeletet, hogy az abból kinyert ammóniával tisztítsák a gyapjút.

Az életrajzíró Suetonius feljegyezte, hogy Titus, Vespasianus fia gusztustalannak tartotta és helytelenítette az adót, mire apja felmutatott neki egy aranypénzt, és megkérdezte, zavarja-e a szaga. Titus nemmel felelt, mire apja rávágta: pedig a vizeletből jön. Ebből az esetből származik a „pecunia non olet” (a pénznek nincs szaga) mondás is, amely világszerte a pénz eredetének elhanyagolhatóságát fejezi ki. Vespasianus nevét ma a nyilvános illemhelyek olasz, illetve francia neve is őrzi (vespasiano/vespasienne).

Az Angol Királyság (és utódja, az Egyesült Királyság) adórendszerére jellemző, hogy a történelem során szinte minden szóba jöhető dolgot megadóztattak valamilyen formában. A hajporadót őfelsége kormánya 1795-ben vetette ki mindazokra, akik hajukat vagy parókájukat poroztatni szerették volna.

A hajpor divatja a 17. században, II. Károly uralkodása idején terjedt el a szigetországban, részben az ősz hajszálak elfedését és a haj színének kiemelését, részben a legritkább és legdrágább fehér parókák imitálását szolgálta. Akik élni kívántak eme divatkellékkel, a megfelelő hivatalban egy guineát (mai értéken kb. 100 fontot, átszámítva 50.000 forintot) befizetve egy évre jogosulttá váltak erre.

A feljegyzések szerint 1812-ben 46.684 ember fizette be a hajporadót, 1855-ben már csak 997, végül 1869-ben eltörölték. Ennek oka, hogy bevezetésekor a haj porozásának szokása már lecsengőben volt, ezenkívül számos alapon mentesülni lehetett alóla, például a királyi család és szolgái, a különféle fegyveres testületek tagjai, a szerényebb jövedelmű egyházi személyek adómentességet élveztek.

I. (Nagy) Péter orosz cár annyira szívén viselte országa modernizációját, hogy megadóztatta az általa maradinak és keletiesnek vélt szakállviselést. 1698-ban minden alattvalóját kötelezte a borotválkozásra, vagy aki nem akarta elfogadni a modernnek vélt sima férfiarcot, annak rendszeresen szakálladót kellett fizetnie. Az ellenszegülőket a hatóság elfogta és nyilvánosan megborotváltatta. Tették mindezt annak tudatában, hogy az ortodox egyház tanai szerint a borotvált arc istenkáromlásnak számított.

A császári udvarban dolgozóknak, a hadsereg és a kormányzat képviselőinek, valamint a kereskedőknek és a városi lakosoknak évi 60 rubelt kellett fizetniük, míg a gazdag kereskedőknek csak évi 10-et. A szakállas moszkvaiaknak évi 30 rubelbe került a szakáll, a parasztok, jobbágyok pedig fél kopeket fizettek minden alkalommal, amikor beléptek egy városba. Jelentős pénzösszeg soha nem folyt be az adóból, és 1772-ben Nagy Katalin cárnő végül el is törölte azt.

A Ratkó-korszak kifejezés (tágabb értelemben) az 1948–1956 közötti időszak népesedéspolitikáját jelenti. Névadója, Ratkó Anna a szövőszéktől indulva 1948-ban (45 évesen) került a népjóléti miniszteri bársonyszékbe. A II. világháborúban elhunyt sok százezer magyar katona és civil jelentősen lecsökkentette a lakosságot, ezért szükség volt a születésszám növelésére – hazánk első női minisztere ezt a problémát kívánta megoldani javaslataival. Betiltották az abortuszokat, jelszóként meghirdették, hogy „asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség” (ez persze akkoriban nagyon is ellentmondott a társadalmi közfelfogásnak), továbbá bevezették a gyermektelenségi adót, amelyet a köznyelv agglegényadónak csúfolt, pedig a nőkre ugyanúgy vonatkozott.

A gyermektelenségi adóról született minisztertanácsi rendelet szerint „gyermektelenek adóját köteles fizetni a 20. életévét betöltött az a személy, akinek önálló keresete vagy jövedelme van, és nincsen élő – vér szerinti vagy örökbe fogadott – gyermeke”. A kötelezettség a férfiakra és a nőkre egyaránt vonatkozott, nőkre 45, férfiakra 50 éves korig.

Ratkó Anna a jogszabály hatályba lépése után másfél hónappal távozni kényszerült a miniszteri székből, de a rendelet „túlélte” ezt. Az 1956-os követeléseknek része volt ennek az adófajtának az eltörlése, az adót (amely az akkori egyszázalékos jövedelemadót emelte meg az ötszörösére) végül 1957. január 1-jével helyezték hatályon kívül.

• A középkorban a törökök az egybekelés alkalmával 60 akcsét kértek házasságkötési adó címén; ha viszont az ara özvegy volt, akkor megelégedtek ennek felével.
• Mária Terézia Galíciában bevezette a zsidók számára a házassági adót, ezzel tulajdonképpen a zsidó népesség növekedésének megakadályozása volt a célja.
• Európa számos királyságában azok a nemesek, akik nem akarták életüket a harcmezőn kockáztatni, a „gyávák adójával” megválthatták a kötelező katonai szolgálatot, amellyel az uralkodónak tartoztak.
• A kanadai kormány, hogy meggátolja az észak-amerikai ország felé irányuló intenzív kínai bevándorlást, 1885-ben fejadót vetett ki minden Kanadába belépő és ott tartózkodó kínaira. Az adófajta 1948-ig érvényben volt.