Többre vágytak a bűnbocsánatnál
A clermont-i zsinaton, 1095-ben II. Orbán pápa háborúba hívta a keresztény világot a Szentföldet uraló iszlám hódítók ellen. A keresztes hadjárat iránti lázas lelkesedés pillanatok alatt a hatalmába kerítette egész Európát. Az első keresztes hadjáratot 1096–1099 között Bouillon Gottfried flamand lovag vezette győzelemre. Ám a „Szent Sír ügyvivője” a diadalt követően nem sokkal, 1100 júliusában, 925 évvel ezelőtt elhunyt.
Fotó: Corbis via Getty Images
Fotó: Corbis via Getty Images Franciaországban, a Német-római Birodalomban és Dél-Itáliában lelkes tömegek és jó néhány főnemes is csatlakozott a pápa felhívásához. A hivatalos indulást 1096 augusztusára tűzték ki. Bouillon Gottfried flamand lovag a birtokait részben elzálogosította, részben eladta, a pénzből lovagok ezreit toborozta, hogy azok az oldalán harcoljanak a Szentföldön a nemes célért. Más nemesek is csapatot szerveztek, minden egyes sereg külön úton és időben indult el a Szentföld felé.
A keresztes háborúnak a vallásos hevület mellett sokkal prózaibb okai is voltak, nevezetesen a magasabb népszaporulat, az örökség nélküli nemesek, lovagok és egyszerű nincstelenek számának gyarapodása. Bár a pápa által ígért bűnbocsánat is fontos motivációt jelentett, nyilvánvaló, hogy a kereszt alá szegődő katonákat elsősorban mégis a megélhetés és meggazdagodás reménye vitte a Szentföldre.
Gottfried Lotaringiából, „Nagy Károly útján”, a Rajna és a Duna mentén vonult. Magyarországon Könyves Kálmán király személyesen fogadta a lovagokat, és megállapodást kötöttek az áthaladás feltételeiről – erre a keresztes csapatok közismert túlkapásai miatt volt szükség.
Gottfried serege Konstantinápolyon át érkezett a Szentföldre. Az első jelentős győzelmet a bizánci seregek oldalán 1097 júniusában, Nikaia ostrománál aratták, majd sikerült Antiochia elfoglalása. Mindeközben több keresztes reménytelennek ítélte az egész hadjáratot, és visszatért Európába. Ennek ellenére a keresztények legyőzték Kerbogát, a moszuli emirt, és továbbindultak Jeruzsálem felé.
A hadjárat leghátborzongatóbb epizódjainak egyike Maarra városának ostroma idején játszódott le 1098 őszén. Vészesen közeledett a tél, s egyben rohamosan fogytak a keresztesek ellátmányai. Végül december 12-én sikerült bevenniük a falakat, ezt követően pedig kegyetlenül lemészárolták a lakosságot. Csakhogy a hosszú ostrom alatt kivéreztetett város raktáraiban nem találtak elég ellátmányt az ekkor már erősen éhező hadsereg számára. Az őrület határán álló katonák az egyetlen elérhető húsforráshoz nyúltak: a megölt szaracénok tetemeihez. A krónikás Foucher de Chartres beszámolója szerint elkezdtek darabokat levágni a hullákból és azokat megsütni, megfőzni, míg egy másik leírásban arról olvashatunk, hogy a gyerekeket nyársra húzva grillezték meg…
Gottfried keresztesei 1099 nyarán érték el Jeruzsálemet. Amikor a városvédő szaracénok felismerték, hogy a falak nem tudnak ellenállni a keresztesek ostromgépeinek, végső elkeseredésükben már a mágiához folyamodtak. A kor egyik leghíresebb krónikása, Türoszi Vilmos őrizte meg az alábbi történetet: „Mikor a hitetlenek felismerték, hogy nincs oly képességük, ami ellen tudna állni ennek, két boszorkányt hozattak a falakra, hogy varázsigéikkel bűvöljék tehetetlenné az ostromgépeket. Ezek az asszonyok éppen a mágikus rítusaikkal foglalatoskodtak a falakon, amikor épp az egyik ilyen gépből elhajított hatalmas malomkő eltalálta őket. Őket és három nekik segédkező lányt azonnal halálra zúztak és testüket a falnak préselte. Erre a látványra hatalmas tapsvihar hangzott fel a keresztény sereg soraiból.”
Gottfriedék 1099 júniusában zárták körül a Szent Várost, és bő egy hónapos ostrom után, július 15-én sikeresen elfoglalták azt. A győztesek vérfürdőt rendeztek Jeruzsálem arab és zsidó lakosai között, korabeli krónikások szerint „térdig gázoltak a vérben”.
A győzelem után azonnal megindult a vetélkedés az újonnan megszerzett területek irányításáért. A keresztes vezérek kisebb fejedelemségeket alapítottak (Tripoli, Antiochia, Edessza és Jeruzsálem központokkal) a Szentföldön. A legjelentősebb természetesen Jeruzsálem lett, melynek első vezetője, Gottfried még csak a „Szent Sír ügyvivője” szerény címet vette fel, de 1100-ben bekövetkező halála után öccse, Balduin (ur. 1100–1118) már királyi koronát kapott.
Az első keresztes hadjáratot kétszáz éven belül még nyolc másik követte, melyek váltakozó eredménnyel próbálták megtartani vagy visszahódítani Jeruzsálemet és a levantei tengerpartot. A katonai vállalkozás ugyan 1291-ben teljes kudarccal zárult, a tudományos ismeretek, fűszerek, haszonnövények és találmányok révén azonban Európa mégis sokat profitált a keresztes hadjáratokból.
A hivatalos 1096. augusztusi indulás előtt a vallási buzgalomtól fűtött parasztok és egyéb közrendűek már külön elindultak a Szentföldre. A Remete Péter és tanítványai, Volkmar és Nincstelen Valter neveivel fémjelzett gyülevész sereg több részletben haladt végig Európán. Vonulásukhoz számos gyalázatos tett kötődik, így például több német városban is lemészárolták a helyi zsidó közösségeket; magyarországi fosztogatásaiknak csak az vetett véget, amikor Könyves Kálmán sereggel vonult ellenük. Egy korabeli krónikás, Aacheni Albert elborzadva írta le a leginkább vándorprédikátorok által fanatizált tömegben uralkodó vallási nézeteket: „Volt egy másik gyalázatos bűne ezeknek a lábon gyülekező embereknek, akik hülyék és őrülten felelőtlenek voltak, ami pedig – és efelől nem lehet kétség – utálatos Isten szemében és hihetetlen minden hívő számára. Azt állították, hogy egy bizonyos ludat a Szentlélek inspirált, míg egy nősténykecskét megszállt a Szentlélek. És ezeket aztán megtették vezetőiknek a Jeruzsálem felé vezető szent úton, amelynek során lelkesen dicsőítették is őket.” A fosztogatók így értek el a szeldzsuk határig, ahol a muzulmánok szétverték seregüket.
