Dicshimnuszok a „nagy vezérről”

Már a legelső, 1945. augusztus 29-én megjelent lapszámunk 4. oldalán, a belpolitikai kishírek között feltűnik a Magyar Kommunista Párt vezetőjének neve: „Minden erőt az ország újjáépítésére – mondotta Rákosi elvtárs a pártunk pünkösdi értekezletén. A fasiszta hordák kiverése után Magyarország ki volt fosztva és romokban hevert. Ezért állt pártunk a gazdasági újjáépítés élére. Felhívásunkra a kormány egymilliárd pengő hitelt szavazott meg a termelés megindítására.” 

Az olvasónak lapoznia sem kellett, hiszen a másik oldalon már többképes beszámolót is kapott arról, hogyan tett hitet 50 ezer földmíves a Magyar Kommunista Párt és vezére mellett augusztus 20-án Kecskeméten. Az eseménynek az „ott elhangzott országos jelentőségű beszámolón kívül az ad különös jelentőséget, hogy ország-világ előtt bizonyította: a Magyar Kommunista Párt nemcsak az ipari munkások és a haladó értelmiségiek hatalmas pártja, hanem a parasztságé is”. Rákosi Mátyás négyes fogaton vonult be a fellobogózott városba. 

A párthű szerkesztők melle 1946 de­cem­berében dagadhatott a büszkeségtől! Az előzményről annyit, hogy „a Szabad Föld szerkesztősége egymás után kapta és kapja a leveleket, amelyek azt írják, hogy tanulni, művelődni szeretnének a falvakban. Egy darabig népfőiskolákra, parasztkollé­giumokra gondoltunk. De ahogy a levelek szaporodtak, láttuk, hogy többre van szükség: az egész falu népét megmozgató művelődési alkalomra. Így született meg a Szabad Föld Téli Estek gondolata”. A programsorozatnak külön hangsúlyt adott, hogy 14-én este Rákosi elvtárs nyitotta meg ünnepélyesen rádió-előadásában. 

Történt, hogy 1947. május 7-én a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége száztagú küldöttsége kereste fel Rákosi elvtársat, akik azt kérték tőle, hogy „járjon el Sztálin generalisszimusznál a hadifoglyok ügyében”. És ő tollat ragadva a következő levelet küldte el május 8-án a Szovjetunió miniszterelnökének (amit szó szerint leközölt lapunk a május 18-i szám címoldalán): 

„Kedves Sztálin Elvtárs! 
Az utóbbi időben a Szovjetunióban levő hadifoglyok feleségei és hozzátartozói egyre gyakrabban fordulnak hozzám azzal a kéréssel, hogy nem lehetne-e a hadifoglyokat a békekötésben lefektetett határidőtől függetlenül még az idén hazabocsátani. Hivatkoznak arra, hogy Ön már annyiszor tanuljelét (sic!) adta szóval is, tetteivel is annak, hogy megérti a magyar nép nehéz helyzetét és remélik, hogy ezúttal is nagylelkűen meghallgatja kérésüket. 

Én magam is három évig hadifogoly voltam és így saját tapasztalatomból tudom, hogy milyen nehéz a hadifogoly és hozzátartozóinak helyzete. Nagyon kérem, hogy ha lehetőnek tartja, teljesítse a hadifoglyok hozzátartozóinak kérését. Ezzel sok százezer honfitársamnak okoz nagy örömet.” 
A válasz már 13-án megérkezett Budapestre: a szovjet kormány, megtárgyalva a kérést, elhatározta, hogy még májusban elkezdi a magyar hadifoglyok hazabocsátását. Természetesen Sztálin teljes levelét is olvashattuk a címoldalon, az 5. oldalon pedig hömpölygött a köszönet forró lávája! „Sztálin, a szabadságszerető népek nagy atyja, akinek hadserege vére hullatásával szabadította fel hazánkat az elnyomó hitlerista hordáktól, megszabadította a magyar népet a nagybirtokosoktól, s lehetővé tette, hogy a magyar paraszt hozzájusson az ezeréves röghöz, meghallgatta a magyar anyák kérését.” 

„S hatvan évvel ezelőtt / Született egy nagy vezér, / Akinek neve Rákosi, / Ki már ifjú korától / Népe igazát keresi. / Ahogy nőtt, úgy nőtt benne / Nép iránt a szeretet / S gyűlölte a nép nyakán / Munkátlanul tobzódó / Bitang úri sereget.” Csupán két versszakot idéztünk Vámi Józsefné, az enyingi Ezüstkalász tszcs tagjának 30(!) strófás verséből, ami Rákosi Mátyás 60. születésnapja alkalmából jelent meg a Szabad Föld 1952. március 9-i számának címlapján. A nyolc oldalból majdnem hatot elfoglaltak az ünnepi köszöntések és a termelési felajánlások! Például a kocsordi „Vörös Csillag termelőszövetkezet tagjai Rákosi elvtárs születésnapjának tiszteletére vállalták, hogy március 9-re új istállót építenek 50 szarvasmarhának. Vállalásukat jóval előbb teljesítették: feb­ruár­ 27-én már az új istállóban aludtak a tehenek”. A vésztői Vörös Csillag tszcs tagjai közül „Vatai Kálmánné, Rábai Sándorné és Nagy Györgyné teljesítették egész évi baromfi- és tojásbeadási kötelezettségüket”. 

Minden magyarnak kötelező volt valamivel hozzájárulnia a nagy ünnepléshez: az óvodások rajzokat, a kisiskolások dicsőítő fogalmazásokat készítettek, az asszonyok terítőkbe, falvédőkbe hímezték Rákosi nevét, a férfiak békegalambot, pártjelvényt faragtak. Az akkori Igazságügyi Palotában kiállítás nyílt Rákosi Mátyás harcos élete címmel. A nyolc termet megtöltő életrajzi tárlatot valószínűleg vérszegénynek ítélhették a szervezők, mert még 25(!) szobát megtöltöttek születésnapi ajándékokkal. Az ország minden részéből buszokkal hordták a diákokat és a dolgozókat a kiállításra, összesen másfél millióan­ látták népviseletes babák koszorújában vagy törülközőre hímezve „Rákosi apánk” portréját meg a sarló-kalapácsos karikás ostorokat. A propaganda még arra is ügyelt, hogy Rákosi elvtárs szerényen sokallja az erre fordított munkát. 

Ugyanabban az épületben (ami akkor Néprajzi Múzeumként működött) 2012 tavaszán különleges tárlatot rendeztek: a hatvan évvel korábbi születésnapi kiállításra emlékeztek az ajándéktárgyak újrakiállításával. Ezt már jómagam is láthattam és írtam róla a Szabad Földben. Igaz, akkor már kevésbé hittük el, hogy anno, akárcsak nálunk, Kínában is ennyire szerették őt „Lá-kó-szi váj szün!” felkiáltással. Csak a gyengébbek kedvéért: Tízezer évig éljen Rákosi!