Hirdette a magyar jövőt
Erdélyből indult, majd Budapesten püspök lett. A két világháború közötti időszak jelentős közéleti személyiségévé és igehirdetőjévé vált, 1948-as lemondatása után 1956-ban visszatért az egyházi életbe, majd leányfalui házában élt visszavonultan. Ötven éve halt meg Ravasz László néhai református püspök, aki mindig határozottan képviselte egyháza és hazája érdekeit.
Kép: A XX. század egyik legjelentősebb hazai egyházi személyeként a szószéki feladatokat tartotta a legfontosabbaknak
Ravasz László, aki 1921-től 1948-ig volt a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke, az erdélyi Bánffyhunyadon született 1882-ben. Püspökké választásának évétől a Kálvin téri református gyülekezet lelkésze is volt. Élénk közéleti szerepet töltött be, 1948-ban Rákosi Mátyás nyomására minden tisztségéről lemondott, és visszavonult a közélettől. 1953-ban lelkészként is nyugdíjba vonult, és Leányfalura költözött. 1956. október 31-én az újonnan alakult református Országos Intézőbizottság vezetőjévé választották, és őt ismerték el legitim püspöknek. 1956-tól újra a Kálvin téri templomban szolgált lelkészként, egészen 1957 húsvétjáig. Budapesten hunyt el 1975. augusztus 6-án.
Divatba jött
Ravasz László azokon az ünnepnapokon Budapest legfelkapottabb emberévé lett: divatba jött. Nem az ő személyéért, hanem az általa oly fényesen képviselt nagy és szent érdekekért. Szívből kívánjuk, hogy bárcsak mindég divatos maradna
– írta a Sárospataki Református Lapok tudósítója 1921 őszén, miután beiktatták tisztségébe. „Azért jöttem ide, hogy a magyar feltámadást, a magyar jövőt hirdessem” – fogalmazott beszédében Ravasz László a püspöki beiktatásán.
Ravasz felszenteléséről azonban nemcsak az egyházi lapok írtak, hanem mások mellett még a népszerű, igényesen szerkesztett bulvárlap, Az Est is, amely felsorolta azokat a jelentős egyházi és állami vezetőket, akik részt vettek a beiktatáson. Köztük volt a református püspökök mellett a katolikus, az evangélikus, az unitárius és az izraelita felekezet képviselője, valamint a kultuszminiszter, a kormányzót képviselő Bethlen István miniszterelnök.
Kedélyes csevegő
Általában mint jeles és tudós egyházi vezető, közéleti szereplő, valamint a kommunisták által meghurcolt, majd 1956-ban – rövid időre, de meghatározó szereppel – az egyházi közéletbe visszatérő református püspök képe él emlékezetünkben Ravasz Lászlóról. Egy vele, a húszas évek közepén készült interjúból az is kiderült, hogy
jó humorú, a modern dolgok iránt érdeklődő, az irodalmat kitűnően ismerő ember volt, aki még szabadidejében is beszélgetett az őt felkereső újságíróval.
Ravasz László 1926. szeptember elején a Budapesti Hírlap, a korszak egyik legjelentősebb napilapjának újságíróját néhány órára fogadta a lellei nyaralóban, „nyárspolgári kék otthoni ruhában”. Az újságíróval a kerti juharfa alatt ültek le a „nyugszékben”. „Emlékekről, élményekről, gyermekkoráról, pályakezdéséről szeretnénk mindenekelőtt hallani. Mosoly, dévaj fintor fut végig arcán, nagyot kacag: szívesen beszélek ezekről, nem tudom, lesz-e bennük köszönet” – írta a szerző az interjú kezdetéről, majd hosszasan mutatta be Ravasz életét. A püspök „rendkívül közvetlen, kedélyes csevegő, semmi sincs benne a magasan lakó, komor tudósból, előadása, megjegyzései telve diszkrét, esszenciás humorral” – fogalmazott az újságíró, akinek igen jólesett a szívélyes fogadtatás.
Ravaszék a vendéget ebéddel, majd borral kínálták, és kikísérték a vasútállomásra, „ámbár zuhogó nyári zápor teszi kellemetlenné a háromszáz lépésnyi utat. Itt a magyar vendéglátásnak még megmaradt ódon zamata, következetessége” – értékelte a Ravasz Lászlóéknál eltöltött emlékezetes néhány órát a Budapesti Hírlap újságírója.
Kényszerű lemondás
Bár Ravasz László 1948 év végére tervezte a visszavonulását a püspökségtől, Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt főtitkára nem fogadta el a maradását, és 1948. április 14-én személyesen találkozott a püspökkel. A találkozóra Pap László püspökhelyettes, a budapesti teológia dékánja így emlékezett vissza: „A délelőtt folyamán [április 15.] a Püspök úr kéretett magához. Amikor bementem hozzá, mindjárt láttam, hogy valami történt, mert nagyon összetörtnek látszott, s a hangja is erősen fátyolozott volt. Néhány lényegtelen kérdés után rátért a lényegre, megkérve, hogy beszélgetésünkről senkinek ne mondjak semmit. Elmondotta, hogy az őszre tervezett lemondását kénytelen a viszonyok alakulása következtében előbb megtenni.”
Ravasz április 30-án a zsinat lelkészi elnöki tisztségéről mondott le, majd május 11-én a dunamelléki püspöki széket is átadta. A lemondására később így emlékezett:
Kényszerítés volt-e lemondásom – döntse el magára nézve az olvasó. Én azt mondom, nem, mert nekem szabad volt a felszólításra nemet mondanom s vállalni a legalább 15 évre szóló börtönbüntetést. Inkább okos voltam, mint erős.
Csókok és virágok„A magyar református egyház csodálattal és hódolattal adózik a nemzeti felkelés hőseinek, diákoknak, katonáknak, férfiaknak és nőknek, akik erkölcsi felszabadulásunk győzelmét vérük hullásával kivívták. Anyai fájdalmával siratja el a hősi halottakat, minden magyart, aki életét adta ebben a küzdelemben, s vérük árával még drágábbá tették mindnyájunk számára a magyar szabadságot. Csókot a sebekre, virágot a sírra, minden sebre és minden sírra, de közöttük egy különösen fájót és különösen könnyest annak a két fiatal hittanhallgatónak, református teológusnak a sírjára, aki az Alma Mater kapujától pár száz méternyire hősi halált halt. Az egyház büszke arra, hogy ez a forradalom tiszta volt és a nemzeti becsület védelme alatt állott. S nincs hőbb imádsága, mint hogy az is marad.” (Részlet Ravasz László 1956. november 1-jei rádiószózatából) |
