Legendák királya

Szent István – latin nyelven írt – legendái bemutatják a király tetteit, és ezáltal megismerhetjük az ezer évvel ezelőtti Magyar Királyság történetét, az államalapítást, a ke­­reszténység felvételét és az állami intézményrendszer kiépítését. István a legendák szerint mindig támogatta a keresztény egyházat, és önmegtartóztató életével is méltóvá vált a szentté avatásra. 

Alig nevetett 

A nagy legenda egy idealizált keresztény uralkodót mutat be, és így jellemzi Istvánt: „Ez a férfiú hívő volt, minden cselekedetét teljesen Istennek szentelte, fogadalom, s felajánlás útján szüntelen imáiban magát és királyságát az Örökszűz Istenanya, Mária gyámsága alá helyezte, kinek tisztelete, s dicsősége a magyarok közt oly nevezetes, hogy nyelvükön még e Szűz mennybevitelének ünnepét is, tulajdonnevének hozzátétele nélkül, csak Királyné napjának emlegetik.”

A valószínűsíthetően később íródott kis legenda irodalmi szempontból jobb alkotás, szerzője a korabeli szájhagyomány alapján – és Kálmán király utasítására – egy szigorú, erős kezű uralkodót mutat be, aki képes a bosszúállásra is. „Az isteni kegyelemtől vezérelt király rajtuk ütött; ezek hitükben, azok bizony csak a fegyverekben bizakodtak, s mindkét részről küzdöttek. Végül, hogy az ellenséget legyőzték, s részint leölték, részint foglyul ejtették és megkötözték, a győztes király híveivel hazavitte a győzelmi jeleket” – írta a kisebbik legenda István egyik, az ellene lázadókkal szembeni győztes csatájáról. 

A kis és a nagy legenda tehát különbözőképpen mutatja be István király jellemét, a Hartvik-legenda pedig így ír róla: „Szellemének fiatalkorában felvett szigorát élete végéig megőrizte. Alig nyílt ajka nevetésre, mivel az írásra gondolt: »Akkor is fájhat a szív, amikor nevetünk, és az örömnek is lehet szomorúság a vége« (Péld. 14,13). Mindig úgy mutatkozott, mintha Krisztus ítélőszéke előtt állna, lelki szemeivel az ő tisztelendő külsejű jelenségét látta, s kimutatta, hogy Krisztus a száján, Krisztus a szívén, Krisztust hordozza minden tettén. Szíve-lelke minden vágyával a végső napot képzelte maga elé, s már a mennyország lakója, angyali társalkodás társa óhajtott lenni. Mindenféle-fajta Istennek tetsző erénnyel ékes lévén, eltökélte: Isten színe előtt szentségben és igazságban él életének minden napján, hogy benne már az eljövendő megdicsőülés valamilyen ragyogása lássék.” 

Hivatalos életrajz 

Szent István nagy legendája valószínűleg 1077 körül, még az 1083. évi szentté avatások előtt – bár van olyan történészi vélemény, amely szerint a szentté avatást követően – elkészült. Ezt követte a később íródott kis legenda, amely utal is a nagyobb tartalmára. Hartvik győri püspök a két István-legendát egybeszerkesztette, így ő alkotta meg a legteljesebb szöveget. A középkorban a Hartvik-legendát fogadták el Szent István hivatalos életrajzaként. 

A széles körű műveltséggel rendelkező Hartvik valószínűleg azonos azzal a német területről, Hersfeldből származó bencés szerzetessel, aki 1072-ben apát lett a kolostorában, majd 1085-ben püspökké szentelték, és rövid ideig Magdeburg érseki tisztségét is betöltötte. 1088-ban érkezett Magyarországra, és megkapta a győri püspöki címet, amely hivatást 1105-ig töltötte be. 

A Szent Istvánról szóló legendát Kálmán király uralkodása idején (1095–1116) készítette el. Erre utal a szöveg első mondata is: „Urának, Kálmánnak, a kimagasló királynak Hartvik püspök, aki Isten irgalmából tett szert lelki hivatalra, az élet végső határán túl a boldog örökkévalóságot kívánja.” Egyik legfontosabb célja az volt a szerzőnek, hogy a magyar királyok egyházkormányzói jogait Istvánra vezesse vissza, és ezzel azt bizonyítsa, hogy mindezen jogokat a pápától sikerült megszerezni. Hartvik arra is törekedett, hogy István isteni kiválasztottságát hangsúlyozza. 

A legenda legkorábbi szövege egy XII. századbeli kódexben maradt fenn, amelyet 1814-ig Majna-Frankfurt város birtokolt. Majd József nádor közbenjárására ajándékozták a Magyar Nemzeti Múzeumnak. 

Felemelték testét 

István király szentté avatásáról a nagy legenda nem ír, a kisebb rövidebben szól, a Hartvik-legenda pedig hosszabban is beszámol: „Negyvenöt év múltán tehát, mikor Isten, hogy a halandóknak irgalma jótéteményeit általa tanúsítsa, ki akarta nyilvánítani szentjének érdemeit; a római szék intézkedéséből apostoli levéllel elrendelték, hogy mindazoknak testét felemeljék, kik Pannóniában a keresztény hit magvait igehirdetésükkel vagy intézkedésükkel hintve azt Istenhez térítették. Mikor eljött az ideje, hogy ezt róla is kihirdessék, s hogy elhíreszteljék a dicséretes kegyelmet, melyet általa a világ színe előtt megérdemelt a magyar nemzet, László király (…) megbeszélést tartva a püspökökkel és a főurakkal és az egész Pannónia bölcsei­vel, háromnapos böjtöt rendelt mindenkinek” – olvashatjuk, majd a legenda csodatettekről tudósít és a Szent Jobb szerepét emeli ki. 

Hartvik olyan részletességgel írta meg a szentté avatást, hogy minden bizonnyal beszélnie kellett szemtanúkkal, hiszen ő akkor még nem tartózkodott Magyarországon. Leírásának forrásértéke – csakúgy, mint a többi legendáé – a műfaj jellemzői miatt abban rejlik, hogy István életének bizonyos, a szerző által kiemelt eseményeit mutatja be – nem tudományos igénnyel, hanem igazolva azt, hogy az első magyar király méltó a szenteknek járó tiszteletre.