Hősies helytállás 1956-ban

Sokféle életutat tartalmaz az a néhány évvel ezelőtt összeállított kötet, amely Magyar hősök címmel jelent meg a Mathias Corvinus Collegium Alapítvány és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága munkatársainak szerkesztésében. „A kötetben szereplő személyeket mégis összeköti a tragikus időkben mutatott bátor viselkedés, a határhelyzetekben tanúsított kockázatvállalás. Sokuk története ennek ellenére szélesebb közönség előtt mindmáig ismeretlen. Így aztán kötetünkkel – az »információs kárpótlás« jegyében – részben adósságot is törlesztünk annak érdekében, hogy helytállóink emléke, géniusza velünk maradjon” – írták a szerkesztők. A kötetből most öt személy sorsát mutatjuk be röviden. 

Csalódott a pártban 

„Követtem a pártot, de csalódtam a pártban, csalódtam a hadseregben. Mást tanítottak, mint ami a valóságban volt” – fogalmazott Gönczi Ferenc a bírósági tárgyalásán. Gönczi halálos ítéletét 1957 júniusában hajtották végre. 

Az ötvenes évek elején párttag és a hadseregben politikai tiszt volt, a forradalom kitörésekor már nem a hadsereg kötelékében, hanem fizikai munkásként dolgozott. Gönczi Ferenc október 23-án csatlakozott a tüntetéshez, de fegyveres harcokban nem vett részt. A következő napokban Tóth Ilonának segített a sebesültek ápolásában, élelemért mentek vidékre, és közben röpcédulákat terjesztettek. Részt vett az Élünk című lap szerkesztésében. 

A megtorlás során a Tóth Ilona-per harmadrendű vádlottja lett. Ma már egyértelmű, hogy egy olyan kirakatper áldozatává vált, amely valótlanságokra épült, és a vádban szereplő gyilkosságot nem követhették el társaival. 

Vasalt nadrággal 

„Gulyás Lajost az 1957-ben a kádári megtorló gépezet számára különösen fontos győri-mosonmagyaróvári per harmadrendű vádlottjaként állították bíróság elé. Nemcsak a magyarországi református lelkészi karból, de a többi felekezetből is ő volt az 1956-os forradalom és szabadságharcot követő megtorlás egyetlen olyan határainkon belüli egyházi áldozata, akit jogerős bírósági ítélet nyomán végeztek ki” – hangsúlyozza Erdős Kristóf történész, a téma kutatója. 

Október 26-án a mosonmagyaróvári sortűz helyszínére sietett a levéli református lelkész. A sortűz miatt feldühödött tömegből kimentett egy határőrtisztet, hiszen nem értett egyet az önbíráskodással. Gulyás másnap a levéli falugyűlésen szólalt fel, nyugalomra és a bosszútól való tartózkodásra intette a jelenlévőket. 

A megtorlás idején a felesége és több kollégája is az ország elhagyására kérte. Habár sokaknak segített átszökni Ausztriába, ő maga nem ment. „Magyar ember nem hagyja el a hazáját! Még a bitófa alá is vasalt nadrággal megyek!” – mondta a feleségének. 

Gulyás Lajost 1957. december 31-én ártatlanul végezték ki. A hatalom szándéka minden bizonnyal a példastatuálás volt, és üzenet a vidéki embereknek, hogy ha egy vezetőjüket ki lehet végezni, akkor ezt bárkivel megtehetik. 

Amnesztiával szabadult 

Szegeden az egyetemi hallgatók október 16-án megalakították a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségét, és követeléseik között szerepelt a szovjet csapatok kivonása is. A megalakulásnál és az október 20-ai nagygyűlésükön is Perbíró József, a jogi kar dékánhelyettese elnökölt. Perbíró néhány nappal később a Szeged Város Forradalmi Bizottmányának lett a vezetője. Jelentős szerepe volt abban, hogy az október 26-ai sortűz után nem történtek erőszakos cselekmények. 

Perbírót 1958. februárban a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésével vádolták, életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték, majd az 1963-as amnesztiával szabadult. A későbbiekben műszaki és mérnök-közgazdász képzettséget szerzett, majd nyugdíjba vonulása után szakfordítóként dolgozott. 1993-ban a szegedi egyetem jogi karán emléktáblát avattak a tiszteletére. 

Fegyver nélkül 

A forradalom első napjaiban jelentkezett az önkéntesek közé Péch Géza, és mentősofőrnek állt Budapesten a Péterfy Sándor Utcai Kórházban. A kórház november 4. után a fegyvertelen ellenállás egyik színhelye lett. Péch – noha fegyvert nem fogott – kezdettől a forradalom célkitűzései mellett állt. 

1956 novemberében és decemberében több ellenállócsoporttal is kapcsolatba került, majd 1957 februárjában a gönyűi hajóállomáson letartóztatták. Péch Gézát szervezkedésben való tevékeny részvétellel, valamint hűtlenség elkövetésével vádolták meg, és különösen veszélyes mozgalom vezetőjének állították be. Másodfokon halálbüntetésre ítélték, és 1958. áprilisban három társával együtt kivégezték. 

Börtön a papnak 

Kuklay Antal 1956-ban, 24 éves katolikus papként részt vett a sebesültek lelki gondozásában, a segélyek szétosztásában. A szabadságharc fegyveres leverése után kispaptársaival röpiratot szerkesztettek, és elküldték azt az ország különböző részeibe. Nemcsak saját tapasztalataikat írták meg, hanem XII. Piusz pápa forradalommal kapcsolatos gondolatait is eljuttatták a vidéki papságnak. 

Ezért 1957 tavaszán letartóztatták, és tíz év börtönre ítélték. 1963-ban az amnesztiával szabadult, majd Sárospatakra költözött, ahol kezdetben csak fizikai munkásként tudott dolgozni. Életrajzírója, Wirthné Diera Bernadett történész így írt róla: „A hatvanas évek elején lerakta a Sárospataki Római Katolikus Egyházi Gyűjtemény alapját; a következő évtizedekben szisztematikusan fejlesztette a könyvtár, a levéltár és a múzeum anyagát. Kulturális missziója olyan sikeres volt, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal úgy döntött, inkább engedélyezi papi működését egy kis faluban, mint hogy Sárospatakon maradva még több »gondot« okozzon. Körömre került plébánosnak, ahol megtalálta a hangot az egyszerűbb emberekkel.”