Munkabírásból jeles

Bár a kis főherceg valójában már 1830 augusztusában megszületett, a decemberi ceremónia volt az a pillanat, amikor a kortársak döntő többsége először szembesült azzal, ki lehet az, aki egyszer átveszi a hatalmat. A szimbolikus eseményt akkor bizonyára kevesen látták többnek puszta udvari szertartásnál, ám az idők igazolták jelentőségét. 

Apja a súlyos mentális problémákkal küszködő V. Ferdinánd császár testvére, Ferenc Károly főherceg volt, anyja az igen ambiciózus Zsófia bajor hercegnő, akiről az a mondás járta, hogy ő az „egyetlen férfi a császári családban”. A fiút gyermekkorától úgy nevelték, hogy egykor császár lesz belőle: már négyévesen tanulásra fogták, felnőttkorára minden tudományban jártasságot szerzett, nyolc nyelven beszélt (magyarul is), értett a hadvezetéshez, a birodalom ügyeibe Metternich kancellár avatta be. Első perctől fegyelmet és a kötelesség teljesítésének elsőbbségét tanulta, és ezek a személyiségjegyek egész életében elkísérték. 

Az 1848-as forradalmak kitörése után az uralkodásra alkalmatlan V. Ferdinánd ténykedése már-már a birodalom létét veszélyeztette, ezért Zsófia és a kamarilla döntött eltávolításáról. Amikor a mindössze 18 éves Ferenc József decemberben, az európai forradalmak közepette a császári trónra lépett, meglepően határozott uralkodóként állt a nyilvánosság elé, tudatában annak, hogy helyre kell állítania a birodalom rendjét. 

Egész életében úgy gondolta, hogy Isten kegyelméből uralkodik, a Teremtő bízta meg őt azzal a feladattal, hogy az uralma alatt álló népeket kormányozza, ezért ő csakis Istennek felelős. Aki ez ellen lázad, Isten akarata ellen lázad. Számára az abszolutisztikus kormányzási forma volt a „testhezálló”, és 1849–1861 között a központosítás jegyében irányította egész birodalmát. Azonban a külpolitikai kudarcok, a folyamatos belső – nemcsak a magyarországi, hanem az egész birodalomra jellemző – elégedetlenség, valamint az állandóan ürességtől kongó államkassza végül eljuttatta füléhez a változó idők szavát. Az 1867-es kiegyezés nem csupán politikai alku volt, hanem Ferenc József személyes fordulatát is jelentette. Ekkorra már belátta, hogy a birodalom stabilitását csak a nemzetekkel kötött kompromisszum adhatja meg, és Magyarországgal való megállapodása mindkét fél számára hosszú időre békét hozott – az újjászervezett államalakulatot 1868-tól Osztrák–Magyar Monarchiának nevezték. Tiszteletben tartotta a magyar alkotmányosságot, koronázása alkalmával tett esküjéhez pedig később következetesen igyekezett hű maradni. A magyar közélet sok vezetője – Deák Ferenctől Tisza Istvánig – reálisan látta: amíg Ferenc József az uralkodó, addig a dualizmus rendszere biztos kereteket nyújt az ország fejlődéséhez. 

Az idős császár és király alakja fokozatosan legendává vált. Makacs munkabírása, a hajnali ötórai kelés, a katonai fegyelem, a személyes egyszerűség és a reprezentációtól való tartózkodása különös kontrasztot alkotott a Monarchia csillogásával. Számos magánéleti tragédia sújtotta, de mindezek után is folytatta munkáját, mert meggyőződése volt, hogy a birodalom jövője rajta múlik. 

A Monarchia szétesése előtt két évvel, 1916. november 21-én halt meg a schönbrunni kastélyban, 86 éves korában. Halálával lezárult egy egész korszak. I. Ferenc József osztrák császár és magyar király, aki az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot követő véres megtorlás után még gyűlölt zsarnoknak számított, végül a „boldog békeidők” uralkodójaként vonult be a magyar történelembe, aki 68 éven át alakította Európa történelmét.