Ha az uralkodó lányos apa
Gazdag programsorozat emlékezik meg idén I. Lajosról születésének 700. évfordulója alkalmából. Uralkodásának négy évtizede alatt, 1342 és 1382 között a Magyar Királyság virágkorát élte, ezért is tisztelte meg az utókor a Nagy jelzővel. A nápolyi Anjou-házból származó, az Árpád-házzal is rokonságban álló uralkodó életének érdekességei közül válogattunk.
Kép: Varga Éva szobrászművész alkotása a király által építtetett diósgyőri vár bejáratánál kapott helyet
Lajos 1326. március 5-én született, I. Károly király (Károly Róbert) és Piaszt Erzsébet (Nagy Kázmér lengyel király húga) harmadik fiaként, feltehetően atyja székhelyén, Visegrádon. Két bátyja korai halála után királynak nevelték; beszélt magyarul, latinul, franciául, olaszul, németül; érdekelte a csillagászat és a történelem is, világhódító Nagy Sándor mellett a másik példaképe Szent László király volt. Az ifjú Lajos nagy örömét lelte a fegyverforgatásban, a későbbi hadjáratai között is szívesen töltötte idejét vadászattal. Küküllei János krónikaíró bölcsnek és bőkezűnek írja le, külsejéről pedig megjegyzi, hogy közepes magasságú ember volt, büszke tekintetű, göndör hajú és szakállú, barátságos arcú, vastag ajkú és kissé görbe vállú.
A trónra lépésekor, 1342-ben rendezett, erős gazdasággal, jó külkapcsolatokkal bíró országot örökölt atyjától. Uralkodása során több mint harminc nagyobb hadjáratot indított – ezek jó részét személyesen vezette –, harcolt Dalmáciában és Horvátországban, hadban állt Velencével, ismertek a balkáni csatái az oszmán törökök ellen, és részt vett a litvánok elleni csatában is. A nápolyi konfliktus gyakorlatilag egész életében végigkísérte Lajost, ugyanis 1347-ben öccse, András herceg (I. Johanna nápolyi királynő férje) meggyilkolása miatt büntetőhadjáratot indított az olasz város ellen.
A király 1351-ben, a lakosságot megtizedelő nagy pestisjárvány és a kincstárt kimerítő nápolyi hadjáratok után a nemesség nyomására országgyűlést hívott össze. Az itt elfogadott törvények megerősítették az 1222-es Aranybulla rendelkezéseit, és megfogalmazták, hogy a nemesek, függetlenül vagyoni helyzetüktől, „egy és ugyanazon szabadsággal” rendelkeznek. A szabad végrendelkezés jogát azonban eltörölték, helyébe az ősiség elve lépett: a birtokok csak egyenes és oldalági rokonaira szállhattak, azokat nem lehetett elidegeníteni, a nemzetség kihalásával a földek visszakerültek az uralkodóhoz.
A törvények megtiltották, hogy a földesurak elrabolják egymás jobbágyait, kötelezővé tették a kilencedet, azaz a jobbágyoknak terményük egy tizedét földesuruknak kellett beszolgáltatniuk (egy másik tizedet I. István óta az egyháznak kellett adniuk). Intézményesült az úriszék: a föld birtokosa bíráskodott az ott élő jobbágyok felett, halálos ítéletet azonban csak a király által adományozott pallosjoggal rendelkezők hozhattak.
Az ország gazdasági erejét elsősorban a bőséges nemesérclelőhelyek, különösen az aranybányák biztosították. A király igyekezett támogatni a polgárságot, a városoknak kiváltságokat biztosított, uralma idején kezdtek a mesteremberek céhekbe tömörülni. Nevéhez fűződik 1367-ben az első magyar egyetem alapítása Pécsett és a diósgyőri vár kiépítése.
Anyja révén 1370-ben megörökölte a lengyel trónt, ezzel létrejött a magyar–lengyel perszonálunió: a két állam szervezetében, belpolitikájában önálló maradt, csak a király személye volt közös. Lajos elismerte a lengyel rendek szabadságjogait, ők ennek fejében elfogadták a leányági öröklést, ugyanis ekkor már biztosra vették, hogy Lajosnak nem születik fiú utódja.
Végül győzött a megosztó egyezség
Nem mindenki volt boldog attól, hogy III. Kázmér halála után a korábbi megállapodás értelmében I. Lajos király örökölte a lengyel trónt. Ezért a lengyel urak egy része Lajos megérkezése előtt temette el a halott királyt, ami komoly udvariatlanságnak számított. Ráadásul később Kázmér egykori alkancellárja feltörte a sírt és a királlyal eltemetett uralkodási jelvényeket ellopta a sírból, hogy azokat Kázmér unokájának adja át. Szerencsére ez a helyzet a lengyel urakat is megosztotta, és végül a többség nyomására tiszteletben tartották az I. Károly és III. Kázmér között köttetett egyezséget.
Apropó, utódlás! Lajost már 1338-ban (azaz 12 éves korában) eljegyezték Károly morva őrgróf (a későbbi IV. Károly német–római császár) és első felesége 1335-ben született leányával, (az akkor 3 éves) Margittal. A szertartásra minden bizonnyal 1347-ben került sor. Lajos és Margit házasságáról nem sokat tudunk, a királyné 1349 őszén hunyt el, nagy valószínűséggel pestis következtében.
A megözvegyült király 1353-ban ismét megházasodott: Kotromanić István bosnyák bán és Erzsébet kujáviai (lengyel) hercegnő leányát, Erzsébetet vette feleségül. Az új királyné hosszú éveken át nem szült gyermeket, vagyis politikai szempontból problémát jelentett, hogy nem adott életet fiú örökösnek. Az itáliai történetíró, Matteo Villani tudni vélte, hogy a pápa már kész lett volna elválasztani Lajost és Erzsébetet, hogy „eddigelé terméketlennek látszó neje saját jószántából kolostorba vonuljon, ő pedig még egy másik nőt is vehessen, nehogy az ország az ő nemzetségéből való örökös nélkül maradjon”. A király azonban kitartott hitvese mellett.
I. Lajos sorozatos döntéseivel mindenki számára világossá tette, hogy a trónutódlást kizárólag a családon belül képzeli el. És akkor meglepetésre felesége rövid időn belül három leánynak adott életet: Katalin 1370-ben, Mária 1371-ben, majd Hedvig 1374-ben látta meg a napvilágot. A leányok Európa legkelendőbb menyasszonyai lettek.
A királyt utolsó éveiben leprajellegű betegsége ágyba kényszerítette. 1382. szeptember 10-i halála előtt országaiban elismertette kiskorú leánya, Mária utódlási jogait (a legidősebb Katalin addigra elhunyt). A lengyelek azonban másik leányát, Hedviget választották meg királynőnek, aki Jagelló litván fejedelemhez ment feleségül; Jadviga néven a lengyelek nemzeti szentjükként tisztelik.
Tudta?
A királyi pár gyermek utáni vágya minden bizonnyal erős lehetett, erre utalhat a Képes Krónika kezdőlapján szerepeltetett Alexandriai Szent Katalin: a vértanú előtt a királyi pár térdel, vélhetően gyermekáldásért imádkoznak.
