Kényszerű telepítés és csereegyezmény
Nyolcvan éve, 1946. február 27-én írták alá a magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezményt, amelynek értelmében 1947-ben indultak meg a vagonok a felvidéki magyarsággal az anyaország területére. A Felvidéken szinte minden magyar családot érintett a második világháború utáni intézkedések – köztük a vagyonelkobzás, a kényszermunka, a csehországi deportálás, a lakosságcsere-egyezmény utáni kitelepítés, reszlovakizáció – valamelyike. A kényszerű telepítések mély traumákat okoztak az érintett családok és egyének életében.
Kép: A csehszlovák állam intézkedései nem kímélték a magyar nemzetiségű családokat
Edvard Beneš csehszlovák köztársasági elnök és a csehszlovák kormány 1945. április 5-én Kassán közzétette a programját, amelyben célként fogalmazták meg a tiszta szláv állam létrehozását. A kassai kormányprogram kollektív bűnösnek tekintette a csehszlovákiai magyarokat és németeket. A potsdami konferencia 1945 nyarán engedélyezte a csehszlovák államnak, hogy a már addig is üldözött német lakosságot kitelepíthessék Németországba. A győztes nagyhatalmak ahhoz azonban nem járultak hozzá, hogy a szlovákiai magyar kisebbséget kitelepítsék. Ezért a csehszlovák kormány ügy döntött, hogy a szlovákiai magyarságot csehországi kényszermunkára deportálja.
Az 1945-ben életbe léptetett beneši dekrétumok a magyarok és a németek alapvető jogait korlátozták, még állampolgárságuktól is megfosztotta őket. Az év végétől csaknem 40 ezer felvidéki magyart deportáltak a csehországi Szudéta-vidékre, közmunkára. Megindult az úgynevezett reszlovakizáció is, amellyel a magyarok megmenekülhettek a vagyonelkobzástól és a kitelepítéstől, és visszaszerezhették az állampolgárságukat. Ennek során több mint 300 ezer magyart nyilvánítottak szlováknak.
Magyar álláspont
A magyar kormány kénytelen volt megegyezni Csehszlovákiával a lakosságcsere ügyében. 1946. február 27-én Budapesten írták alá a lakosságcsere-egyezményt, amely alapján az áttelepítés 1947. áprilisban kezdődött és 1949-ig tartott. „A magyar kormány már a tárgyalások elején leszögezte azt az elvi álláspontját, hogy a lakosságcserét nem tartja emberségesnek, és főleg a demokratikus elvekkel összhangban állónak. Mégis, hogy a két szomszéd nép jó viszonyának kialakulását elősegítse, a magyar kormány a lakosságcserére vonatkozó egyezményt elfogadta, miután sikerült a csere tekintetében az önkényes kitelepítés helyett az önként jelentkezés elvét részben érvényesíteni, másrészt a lakosságcsere lebonyolításának humánus, s korszerű kereteit biztosítani” – írta a Magyar Nemzet az egyezményt követő napon tudósításában.
Az egyezmény szerint a csehszlovák hatóságok annyi magyart telepíthettek át Magyarországra, amennyi magyarországi szlovák önként áttelepül. Az egyezményt Gyöngyösi János külügyminiszter és Vladimir Clementis külügyi államtitkár írta alá.
Gyengeségek és rövidlátás
„Rendben folyik a csehszlovák–magyar áttelepítés” – tudatta a Magyar Nemzet 1947. április 12-én. „Dr. Hajdú István áttelepítési kormánybiztos pénteken délután fogadta a sajtó képviselőit, és beszámolt a folyamatban lévő csehszlovák–magyar lakosságcseréről. A szombaton délelőtt érkező első magyar transzportot a magyar kormány kiküldöttei fogadják majd Szob állomásán. Megnehezíti az áttelepítő kormánybiztosság munkáját az, hogy a Csehszlovákiából érkező, többnyire vagyonos magyarok helyébe Magyarországról a nincstelen szlovákok jelentkeztek áttelepülésre, így az érkező magyarokat a sváb falvakban kell letelepíteni” – írta cikkében a napilap. Az írásból kiderült, hogy a kényszerű áttelepítés traumáján túl további nehézségek is mutatkoztak a lakosságcsere kapcsán.
A telepítés folyamatosan zajlott, a csehszlovákok nem engedtek az esetleges magyar kéréseknek. „A magyar hatóságok legutóbb az aratás miatt az áttelepítésnek egy hétre való megszakítását kérték, tekintettel a mezőgazdasági munkaerőhiányra. Csehszlovák részről ezzel szemben azt javasolták, hogy az áttelepítést az aratás tartama alatt is folytassák, mégpedig olyképpen, hogy a csoportokba a mezőgazdaságban nem foglalkoztatott személyeket osszák be. Ilyen megállapodás létre is jött” – tájékoztatott az MTI 1947 júliusában.
A Magyar Nemzet beszámolt Mindszenty József egy 1947. decemberi beszédéről is, amelyben a bíboros-hercegprímás bírálta a lakosságcsere végrehajtását. „A magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezményt Nagy Ferenc legnagyobb tehertételének tartom a magyarsággal szemben. De ha ez már megtörtént, itt van még a végrehajtás. Egy tekintélyes diplomatánk szerint ennek során olyan gyengeséget, rövidlátást és magyar emberek sorsával való nemtörődömséget tanúsítanak, ami megdöbbentő” – fogalmazott Mindszenty.
Aránytalan végrehajtás
Csehszlovákia nem tartotta be az egyezményben szereplő kvótát, hiszen 60 ezer szlovák nemzetiségű kívánt áttelepülni, és több mint 76 ezer felvidéki magyarnak kellett elhagynia otthonát. A magyar nemzetiségűek közül további tízezreket érintett a kényszerű telepítés. A lakosságcsere következményeként családok szakadtak szét, barátságok szűntek meg, miközben a csehszlovák kormány asszimilációs tervei sem valósultak meg.
„A szerződést nem két egyenlő fél kötötte, hanem a győztesnek tekintett csehszlovák állam diktálta. Látható, hogy a lakosságcserén túl, amely csak a magyarországi szlovákok részéről volt valóban önkéntes, a hatóságok további több tízezer magyart raktak át a határon, miközben az erőszakos szlovákosítás, illetve a cseh területekre való áttelepítés elől sokan maguktól menekültek Magyarországra” – nyilatkozta előző lapszámunkban Bank Barbara történész, aki azt is hangsúlyozta, hogy az akkoriban és a későbbiekben kialakult történelmi traumákat úgy tudjuk feldolgozni, ha a családok minél többet beszélnek róluk.
