Sötét hajóút az Újvilágba

Egyesek azzal az elhatározással keltek útra, hogy a kinti keresetükkel majd az itthon maradt családjukat segítik, mások eladták mindenüket és családostól szálltak fel a kivándorlóhajókra. „Magam és családom fenntarthatása czéljából külföldre való menetelünk elkerülhetetlen szükség (…) az úti költségek fedezésére már csekély vagyonkánkat is mind pénzzé tettük” – olvasható Antal György móri lakos kérvényében 1905-ből. A fogadó or­­szágok 1871 és 1913 között 1 815 117 magyarországi bevándorlót regisztráltak. Amíg az 1880-as években inkább az iparosok, a kereskedők és a bányászok próbáltak letelepedni a tengerentúlon, addig a XX. század elején a kivándorlók túlnyomó többsége fiatal, a húszas éveiben járó mezőgazdasági napszámos volt – magyarázza Gulyás Anita főlevéltáros egyik írásában. A kivándorlás oka szinte minden esetben a jobb élet reménye volt, hiszen a mezőgazdaságban dolgozók nagy száma fokozódó munkanélküliséget és szegénységet generált. 

Már maga az út is hosszú és sokszor gyötrelmes, buktatókkal teli volt, és korántsem vehette biztosra senki, hogy megtalálja majd a számítását az Újvilágban. Ez idő tájt számos hajótársaság alakult kifejezetten a kivándorlók Amerikába juttatása céljából. Az utasokat kivándorlási ügynökök toborozták, akik között bőven akadtak csalók. A magyar kormány végül szabályozni kényszerült a folyamatot: egyetlen hajótársaságnak, a Cunard Line-nak engedte meg, hogy a hazájukat elhagyni kívánó állampolgárait Amerikába szállítsa. 

A Friss Ujság 1908. február 2-i száma Kivándorlási borzalmak címmel közölt cikket, ugyanis sorra érkeztek a levelek a szerkesztőséghez a szenvedésekről és megaláztatásokról. „A Cunard-Adria legtöbb hajója, mint az Ultonia is, azelőtt lószállító hajó volt, ahol piszkos odúkban, keservesen összezsúfolva, mint a heringeknek kell megtenniök a borzalmas utat a szerencsétlen magyaroknak, a legtöbbje örök betegje marad a lelketlen kirándulásnak, s a panaszok hangja, miket többé eltitkolni és leplezni nem lehet, megnő és elszáll a tenger felől, mint a föld szegény és kizsákmányolt fiainak a sírása. A Cunard gőzhajói átalakulnak, mint a középkor afrikai rabszolgaszállító hajói, nehéz, sötét fekete gályákká. amelyek útjukat a szenvedések vizén teszik meg.” 

Az utasok többsége tengeribetegségtől szenvedett. A hálótermekben több száz emigráns zsúfolódott össze éjjelente, nappal viszont a matrózok mindenkit kiparancsoltak a fedélzetre. Mosakodni csak a legminimálisabb mértékben lehetett, így hamarosan elviselhetetlen bűzben töltötték napjaikat. Kiderült a levelekből: amikor a Cunard kivándorlóhajó magyarjai zúgolódni mertek az embertelen bánásmód és a kutyáknak való étel miatt, a tisztek és a matrózok megfenyegették őket, hogy valamennyit a tengerbe szórják. 

Szó esik a cikkben arról is, hogy „mennyi kísértésnek van kitéve az utas asszonyok erénye a hajó személyzete részéről, ha ehető ételhez akarnak jutni s meg akarják mindazt kapni, amihez pénzük és a társaság hirdetései révén amúgy is joguk lenne. A női méltóságot igen sokszor alázták meg ezeken a rabszolgaszállitó hajókon. (…) Némelyik, csakhogy a gyermekét megmentse, dobta oda magát valamelyik otromba állat karjába. Sehol sem oly' gyönge és annyira védtelen a nő, mint a tengerein. S a társaság alkalmazottai ezt a védtelenséget alaposan ki tudták aknázni. A matrózok és a tisztek úgy tekintették a női kivándorlókat, mint valami mozgó háremet, ahonnan kényük-kedvük szerint válogatták ki a jobb és ízletesebb falatokat.” 

Az utasok az Újvilágból először a New York-i Szabadság-szobrot pillantották meg. Még a hajón kikérdezték őket az amerikai bevándorlási hivatal munkatársai, és aki letelepedési céllal érkezett, hosszadalmas eljárásnak nézett elébe a Sóhajok vagy Könnyek szigetének is nevezett Ellis Islanden – a szövetségi kormány 1892-ben a gyorsan növekvő számú bevándorló szervezett befogadására, megszűrésére, regisztrálására itt állított fel ellenőrző állomást. 

Külön épületegyüttest emeltek az érkezők egészségügyi szűrésére, a betegek kórházi ellátására. A mentálisan sérült, gyógyíthatatlan betegeket, akiknek nem volt egy-két hétre elegendő dollárjuk, vagy akiket kétes előéletűnek találtak, azonnal visszaszállíttatták Európába. A visszatoloncoltak közül sokan a tengerbe vetették magukat, talán azt is remélve, hogy kiúszhatnak a manhattani partra. 
Az első világháború kitörése és az amerikai bevándorlási törvények szigorítása lassította, majd megállította a tömeges kivándorlást. De sok családban őriznek még fényképet a New York utcáin pózoló rokonról, vagy megsárgult levelet, amelyben dollárt küldött haza.