Hol láncra verve, hol csendes őrszemként
Ma már természetesnek vesszük, hogy a választásokon minden nagykorú állampolgár szavazhat – de ez a jog hosszú, gyakran fájdalmas küzdelmek eredménye. A történelem során nők és feketék millióinak kellett harcolniuk azért, hogy beleszólhassanak saját sorsuk alakításába. Az alábbi válogatás néhány érdekes, olykor meglepő történetet villant fel a választójog múltjából, helyszűke miatt a teljesség igénye nélkül.
Kép: A szüfrazsettek, azaz női választójogi harcosok látványos akciókkal hívták fel magukra a figyelmet
Valójában a modern demokráciák hajnalán a „nép uralma” csak kevesek kiváltsága volt, a XVIII–XIX. században a legtöbb országban kizárólag vagyonos férfiak szavazhattak. Az amerikai nők már a XVIII. század végén hangot adtak elégedetlenségüknek. Abigail Adams 1776-ban levélben szólította fel férjét, az Egyesült Államok második elnökét, John Adamst, hogy emlékezzenek meg a hölgyekről az új törvények megalkotásakor, ellenkező esetben a nők előbb-utóbb fel fognak lázadni az olyan szabályozások betartása ellen, amelyek megalkotásába nincs beleszólásuk. A first lady kérése hatástalan maradt.
Az alkotmány 1868-ban életbe lépő kiegészítése kimondta: mindenki, aki az Egyesült Államokban született, amerikai állampolgár, és törvényes jogaitól nem lehet megfosztani. Erre a módosításra hivatkozva próbált meg Susan B. Anthony tizenöt társával együtt 1872-ben élni az értelmezése szerint az őt amerikai állampolgárként már megillető szavazati jogával. Tettéért százdolláros bírságra ítélték, amit azonban soha nem volt hajlandó kifizetni.
A XX. század elején radikálisabb módszerek jelentek meg. A brit szüfrazsettek, azaz női választójogi harcosok – élükön Emmeline Pankhurst – látványos és sokszor botrányos akciókkal hívták fel magukra a figyelmet: tüntettek, láncra verték magukat, kirakatokat törtek be, síneket szedtek fel. 1913 nyarán egy angol lóversenyen egy fiatal nő, Emily Davison a pályára lépett, és a király lova elé vetette magát. A női választójogért küzdő szüfrazsettek egyik legismertebb alakjának halála megrázta az országot, és ráirányította a figyelmet arra, hogy a nők milyen elszántan harcolnak a politikai jogaikért. A brit nők végül néhány évvel később megkapták a választójogot.
Az amerikai mozgalomban is kialakult a harciasabb irány: Alice Paul, Lucy Burns és társai (számos kudarcba fulladt kezdeményezés után) 1917-ben indították a sikerhez végül elvezető „csendes őrszemek” akciójukat. A Nemzeti Nőpárt tagjai mindennap, esőben, hóban, szélben is, némán őrt álltak az elnöki rezidencia, a Fehér Ház előtt a nők szavazati jogát sürgető tábláikkal. A rendőrség a tüntetőket a rosszhírű Occoquan dologházba hurcolta, ahol a nők hiába követelték, hogy politikai foglyokként kezeljék őket. Az alapvető higiéniát nélkülöző körülmények közt tartották őket, és kegyetlenül bántak velük. Amikor éhségsztrájkba kezdtek, szándékosan fájdalmas eljárással, orrukon ledugott szondával kényszertáplálták őket, Alice Pault pedig megpróbálták elmebetegnek nyilvánítani. Végül a közfelháborodás hatására az összes szüfrazsettet szabadon engedték, Wilson elnök pedig engedett a nyomásnak. Rendkívüli kongresszusi ülést hívott össze, ahol a nők háború alatti helytállására hivatkozva a választójog kiterjesztése mellett szólalt fel. Az Egyesült Államok szenátusa 1919 nyarán szavazta meg a nők választójogát biztosító alkotmánymódosítást.
Hazánkban a magyar nők választójogáért a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és A Feministák Egyesülete állt ki a leghatározottabban a XX. század első éveiben. Viszont míg a szocdemek az általános választójog pártján álltak, amit minden felnőtt nőre kiterjesztettek volna, addig a feministák akkoriban ezt csak az úri asszonyoknál támogatták.
A politikai elit sokáig elutasította a változást. Tisza István minden kertelés nélkül így fogalmazott: „A nők képviselő-választói jogának határozott ellensége vagyok. Irtózom a gondolattól, hogy asszonyaink megannyi választó polgártárssá alakuljanak át. (…) Ezzel a reformmal veszítenénk mi, szegény férfiak, de azt hiszem, végeredményben a nők is.”
Az első világháború azonban alapjaiban változtatta meg a helyzetet: a nők tömegesen léptek be a munka világába, és olyan feladatokat vállaltak, amelyeket korábban férfiak végeztek. 1918–1919-ben megjelent ugyan a választójog, de korlátozott formában. 1920-ban bekerült az első női képviselő, Slachta Margit a parlamentbe (a két világháború között mindössze öt nő jutott mandátumhoz), ám a jogokat később ismét szűkítették. A teljes, általános választójog Magyarországon csak 1945-ben valósult meg.
Akár erőszakkal is eltántorítottÁk a szavazókat
Az Egyesült Államokban a fekete férfiak elvileg már a XIX. század végén szavazhattak, és az alkotmány megtiltotta a faji alapú kizárást, a valóság egészen mást mutatott. A déli államokban több ezer felszabadított rabszolgát öltek meg fehérek, rendszerint következmény nélkül, másokat erőszakkal tántorítottak el attól, hogy éljenek szavazati jogukkal – ebben a Ku-Klux-Klán, a Fehér Liga tagjai, a Fehér Kamélia Lovagjai jártak az élen. Bár a szövetségi kormány egy nagyjából száz, politikailag aktív fekete meggyilkolásával végződő texasi mészárlás után törvényt hozott a hasonló, erőszakos akciók tiltására, érvényt szerezni nem igazán sikerült neki. A zaklatások mellett működött a szavazatelnyomás furfangos intézménye is. Különféle trükkökkel – írástudási tesztekkel, adókkal, adminisztratív akadályokkal – tartották távol a fekete voksolókat az urnáktól. Volt, akit azért utasítottak el, mert nem tudott hibátlanul felolvasni egy alkotmányrészletet. Végül 1965-ben Lyndon B. Johnson elnök írta alá a választójogi törvényt, ami megtiltja az etnikai alapú diszkriminációt.
