Megmaradtak magyarnak
„Amitől tartottunk – bekövetkezett! Még mindig reméltünk, hisz a halálraítélt is bízik az utolsó pillanatig, de hiába! Tegnap ünnepélyes formák között Apponyinak átadták a békefeltételeket. Nem feltételek ezek, nem, ez egy nemzet halálra ítélése” – így fogalmazott naplójában Kainz György. Ő is az egyike Trianon arcainak a Magyar Nemzeti Levéltár és a Libri Kiadó közös kötetében. Ugyanazt a történelmi eseményt különböző nézőpontokból, eltérő élethelyzetekből és más tájegységek lakosaiként szemlélve izgalmas korkép rajzolódik ki a Monarchia felbomlását átélő társadalomról.
Kép: Zsúfolt szerelvény ismeretlen állomáson, valahol Máramaros vidékén
Tarczay Gizella Zágrábban élte meg a sorsfordító eseményeket, Horvátország kiválását a Monarchiából, az új szerb–horvát–szlovén állam megalakulását. Efölött érzett bánatában is megőrizte elfogulatlan, kiegyensúlyozott szemléletét. „Különben [Zágrábban] rend van, hál’ Istennek. Nem üldözik a magyart. Meg vagyunk lepetve, milyen méltóan viselkednek a horvátok. Egyetértve, lelkesen és szinte nemesen. Nem vártuk tőlük.”
A sors úgy hozta, hogy tanári végzettsége ellenére oktatói tevékenységet sohasem folytathatott: Zágrábban magyar volta miatt, 1927-ben, Budapestre költözése után pedig „horvátos” múltja miatt utasították el jelentkezését, hosszú külföldi tartózkodása miatt megkérdőjelezve magyar érzelmeit.
*
Kainz György egész életében a Magyar (Királyi) Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaságnál dolgozott Budapesten. 1910-től lépésről lépésre járta be a hivatali ranglétrát a cég titkárságán, végül főfelügyelőként ment nyugdíjba a harmincas évek második felében. 1920-tól 1958-ig vezette naplóját.
Többek között ezt vetette papírra 1920. június 4-én: „A magyar ezeréves történelem legszomorúbb napja… Még az idő is olyan borongós, hűvös, őszi nap; az embert oly lehangolttá teszi. Sokszor sírni szerettem volna… Reggel, hogy voltam a tejért a hajóállomáson, benéztem a Boldogasszonyról nevezett belvárosi főtemplomba, melynek szentélye fölé e szavak vannak írva: Magyarok nagyasszonya, kérj áldást országodra!
E feliraton morfondíroztam a csendes mise egész tartalma alatt. Milliók imája küldetett ma fel az Égbe, milliók kérték abban az órában, melyen halálos ítéletünket írjuk alá, a Boldogasszony segítségét.”
A mélyen vallásos Kainz a sajtóból, illetve a különféle híresztelésekből merítette az információikat, és ezekre reflektált a naplójában. 1921. december 18., vasárnap örömhírt vetett papírra: „Reggel, amint kiléptem az utcára, nemzeti lobogót pillantottam meg; végtelen öröm fogott el; ez csak Sopron miatt lehet! Az is volt. A lakosság 73%-a Magyarország mellett döntött! Tehát fölényes többséggel győztünk. A magyarok istene megsegített bennünket, és a trianoni békeszerződést meghazudtolta, azon a második nagy csorbát ejtette. Ausztria meg fog pukkadni, az antant és a művelt világ pedig gondolkozni fog… Sopronban óriási a lelkesedés, nálunk nem kevésbé. A város házait fellobogózták, és a főútvonalak is lobogódíszt öltöttek. Régen láttam ezt a szép képet. Sopron és környéke a miénk!”
*
Páldi Vilmos a két világháború közötti Csehszlovákiában, Nyitrán tanítóként, majd idő előtti nyugdíjazását követően, 1925-től kántorként és karnagyként működött Vágsellyén. 1914–1920 között a Nyitramegyei Szemle hetilap társszerkesztője volt. Trianont követően is megőrizte magyar identitástudatát, mindhárom gyermekét Magyarországon taníttatta, tevékenysége miatt nemegyszer került összetűzésbe a csehszlovák hatóságokkal. 1918–1938 közötti készített feljegyzéseket, többek között arról, hogyan szöktek át a trianoni határon.
„Minthogy čs[ehsz]l[ovák] útlevél megszerzése iránti áldozatos erőfeszítéseim sikertelenek maradtak, és Béla fiam további iskoláztatása égetően szükségessé vált, vakmerő lépésre határoztam el magamat. 1920. aug. 30-án útra keltem Béla fiammal Cestovný pas nélkül. Ipolyságnál a délutáni felhőszakadásszerű záport kihasználva, az erdő sűrűjében... átsiklottunk a határon a honti vasúti megállóhoz, amely már magyar állomás volt. De milyen állapotban? Bőrig átázott a ruhánk, cipőnk. Sárosak, piszkosak voltunk. Ruháinkat az erdő gallyai összerongyolták, és cafatokban lógott le rólunk.
Így érkeztünk meg Budapestre a Ráday utcai Szent Imre kollégiumba. Itt régi baráti kezek vettek szeretetteljes gondozásba, és sikerült a jelentkező 39 fokos lázt mindkettőnknél két nap alatt leszorítani. Béla fiamat beírattam a tatai főgimnázium V. osztályába... Tizenhét éves Béla fiam az iskolai év befejeztével, 1921. július 1-én szabályszerűen kiállított határátlépési igazolvánnyal kelt át Esztergomnál. Baj nélkül jutott ki a párkányi állomásra, megváltotta vasúti jegyét Nyitráig, felszállt a vonatra, de a robogó vonaton Kürt táján 2 čs[ehsz]l[ovák] detektív karma közé került. Letartóztatták és Pozsonyba a čs[ehsz]l[ovák] államrendőrség fogházába szállították be.”
Az édesapa csak nyolcnapi nyomozás után tudott információt szerezni fia hollétéről. Pozsonyi régi barátai segítségével a tizedik napon szabadlábra helyezték a börtönben elférgesedett fiatalt...
A börtöni motozás alkalmával cipőjének talpát fölfejtették, ruháinak varrását szétvágták. De semmi nyomát sem találták a rá nézve terhelő bizonyítékoknak.
„Az egész barbár cselekedetet csupán azért rendezték fiamon kívül még igen sok más, anyaországban iskolába járó tanulóval, hogy az itt lakó szülőket elriasszák az iskoláztatás eme módjától. Ennek dacára Béla fiam a következő tanév elején Mária nővérével újból útlevél nélkül kelt át. Fiam beiratkozott Tatán a gimn[ázium] VI. osztályába, azt el is végezte, majd a kassai áll[ami] magyar tanítási nyelvű felső gépipari szakiskola négy évfolyamát elvégezve megmaradt nemcsak magyarnak, hanem edzett lelkületével végigszenvedte a stara-boleslavi (Csehország) tüzérezredben a közlegényi sorsot, mert magyar érettségi bizonyítványa miatt és magyar nemzetiségénél fogva egy hónapi tiszti iskolai látogatás után megbízhatatlannak minősítették.”
Mária pedig 1920. június végén fényes eredménnyel végezte el a cinkotai állami tanítónőképzőt, s így „ő sem veszett el a magyarság számára”.
