Robbantások és újjáépítések

A híd avatásának másnapján, 1895. szeptember 29-én így írt a Magyarország című lap: „Az a nagy űr, melyet a Duna folyam hatalmas medre alkotott a történelmi nevezetességű Esztergom és a külső világ között, ma már át van hidalva. Az új vashidat, mely a Mária Valéria nevet viseli, ma adták át a forgalomnak, s ezzel a prímási város egy hatalmas lépéssel jutott közelebb a világforgalomhoz.” A hírlap a híddal kapcsolatos legfontosabb jellemzőket is ismertette: „A híd hossza 494 méter és 4 hatalmas oszlopon nyugszik. Ez a négy oszlop 0 pont alatt 12 méter mélyen van a Duna medrében építve. A híd két oldalán lévő gyalogjáró mellett 5 hatalmas ív fut végig, mely a híd szépségét nagyban emeli. A kocsiközlekedésre szolgáló középrész úgy van építve, hogy vágányokat lehet rá rakni és vasúti híddá átalakítani. A hídfőnél lévő jegyszedő házikó egy kis kápolnához hasonló, itt fogja a prímás egyházi öltözékét magára venni a felavatás alkalmával. A hídfő mindkét oldalán vasba öntve van Magyarország művészi kivitelű czímere.” 

Sarló alakú acélszerkezet 

A mai állandó vashíd megépítése előtt a két part között hajóhidak, kompok és télen jéghidak biztosították az átkelést. Az állandó híd megépítésének legfőbb akadálya a vámszedési jog volt, ám miután Vaszary Kolos esztergomi érsek lemondott erről a jogról, elhárultak a bürokratikus akadályok. A hidat a neves magyar mérnök, Feketeházy János tervezte, aki korábban a budapesti Szabadság hidat – akkor Ferenc József híd – is megálmodta. Az építési munkálatokat Cathry Szaléz és fia hídépítő vállalata végezte. 
Az építkezés 1894 februárjában kezdődött, és alig másfél év alatt, rekordsebességgel fejeződött be. A beruházás nagyjából 1,5 millió forintba került. A sarló alakú rácsos acélhídhoz a 2507 tonnányi acélszerkezetet a MÁVAG gyártotta. A mederpillérek megépítéséhez 18 ezer köbméter követ használtak fel. A hidat I. Ferenc József és Erzsébet királyné legkisebb lányáról, Mária Valéria főhercegnőről nevezték el. Az ünnepélyes átadást 1895. szeptember 28-án tartották. 

Roncsok a vízben 

Az első világháború végével és az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásával a híd stratégiai ponttá vált. 1919. július 22-én, a magyar tanácsköztársaság csapatai és a csehszlovák hadsereg közötti harcok során a csehszlovák katonaság felrobbantotta a híd Párkány felőli, északi szélső nyílását, hogy megakadályozza a magyarok előrenyomulását. Az 1920-as trianoni békeszerződés a Dunát jelölte ki határként Csehszlovákia és Magyarország között. Ezzel az Esztergomot és Párkányt összekötő híd államhatárrá vált – ráadásul csonkán, járhatatlan állapotban. 

A gazdasági kényszer és a lakossági nyomás hatására a két állam a politikai nehézségek mellett is megállapodott a helyreállításról. A munkálatok 1922-ben kezdődtek meg. A felrobbantott párkányi ív helyére egy új acélszerkezetet gyártottak. A javításban csehszlovák és magyar cégek is részt vettek. A hidat 1927-ben adták át újra a forgalomnak. Az átkelés azonban már teljesen más volt, mint a háború előtt: mindkét oldalon vámhivatalok és határőrbódék épültek. A hídon gyalogos-, szekér- és gépjárműforgalom zajlott, szigorú útlevél- és vámvizsgálat mellett. 

A politikai helyzet 1938-ban megváltozott: a november 2-i első bécsi döntés értelmében a Felvidék déli, többségében magyarok lakta sávja – benne Párkánnyal – visszakerült Magyarországhoz. A hídról eltűnt a határőrség, és a Mária Valéria híd 19 év után újra egyazon ország két partját kötötte össze. A helyiek hatalmas örömmel ünnepelték a korlátozások megszűnését. A második világháború előrehaladtával a híd stratégiai katonai útvonallá vált. Ezen keresztül zajlott a német és magyar csapatok, valamint a hadi utánpótlás szállítása a keleti front felé. 1944. december 26-án a visszavonuló német csapatok felrobbantották a Mária Valéria híd három középső, legnagyobb ívét. A robbanás ereje akkora volt, hogy Esztergom belvárosi épületeinek ablakai betörtek, a hatalmas acélszerkezetek pedig a fagyos Dunába zuhantak. A mederbe zuhant acélívek elzárták a hajózási útvonalat. A szovjet hadsereg a háború után a legszükségesebb mértékben megnyitotta a hajóutat, de a roncsok kiemelése és elszállítása éveken át tartott. 

Fájdalmas mementó 

A II. világháború utáni csehszlovák nemzetpolitika mély sebeket ejtett a párkányi és esztergomi magyarok körében a Benes-dekrétumokkal és a lakosságcsere-programmal. A határ lezárult, a folyóból meredező hídcsonkok pedig évtizedekre megmaradtak. A személyforgalom csak 1960-ban indult meg újra a két város között, amikor üzembe állították az esztergomi kompot. Ez azonban nehézkes, lassú és a jégzajlások miatt télen használhatatlan volt. A hídon való átkelés hiányában a családtagok sokszor csak integetni tudtak egymásnak a Duna két partjáról. A helyiek és a turisták számára a híd a megosztott Európa és a trianoni trauma fájdalmas mementójává vált. 

A nyolcvanas években civilek kezdeményezésére megalakult a Hídbizottság, majd 1998-ban miniszteri szintű, egy évvel később kormányközi megállapodás született az újjáépítésről. A felújítási munkák 2000-ben kezdődtek, az utolsó ívelemet 2001 júliusában helyezték el. Az ünnepélyes átadást 2001. október 11-én tartották Mikuláš Dzurinda szlovák és Orbán Viktor magyar miniszterelnök, valamint Günter Verheugen, az Európai Unió bővítésért felelős biztosának részvételével. Meggyes Tamás, Esztergom akkori polgármestere az átadást követően nyilatkozott a Magyar Nemzetnek. Mint mondta, „az átkelő megnyitásával Esztergom enyhíthet a túlpart foglalkoztatási gondjain, már csak azért is, mert a városban számos gazdálkodó egység munkaerőhiánnyal küszködik. Nagy segítséget nyújthat a túlparton élőknek a közelebb kerülő esztergomi kórház is.” A lap tudósításából az is kiderült, hogy a Mária Valéria híd újjáépítése a kiegészítő infrastruktúrával együtt ötmilliárd forintba került, a költségek felét az Európai Unió biztosította.