A hídon túl is magyarok laknak

Jöjjön el a reváns!

Kainz György egész életében a Magyar (Királyi) Folyamés Tengerhajózási Részvénytársaságnál dolgozott Budapesten. 1910-től lépésről lépésre járta be a hivatali ranglétrát a cég titkárságán, végül főfelügyelőként ment nyugdíjba a '30-as évek második felében. 1920-tól 1958-ig vezette naplóját.

„1920. január 17.: Amitől tartottunk – bekövetkezett! Még mindig reméltünk, hisz a halálraítélt is bízik az utolsó pillanatig, de hiába! Tegnap ünnepélyes formák között Apponyinak átadták a békefeltételeket. Nem feltételek ezek, nem, ez egy nemzet halálra ítélése. (…) sírni tudnék most, sírni keservesen, szeretett hazám sorsa felett. Hát az Isten Anyja elhagyta volna országát, melyet 1000 évvel ezelőtt első szent királyunk az Ő oltalmába ajánlott? Nem, bízni kell! Magyarország már látott tatárt, törököt, osztrákot, át fogja élni rabló szomszédai megszállását is.”

A mélyen vallásos férfi többször fogadkozik: továbbra is mindennapi imádságába foglalja hazája sorsát, de egy kiegészítéssel: jöjjön el a reváns, a bosszú édes érzése, büntesse meg az Isten mindazokat, akik egy újabb Balkánt teremtettek. Bárcsak mindezt megérhetném, sóvárog.

„1920. június 4.: A magyar ezeréves történelem legszomorúbb napja… Még az idő is olyan borongós, hűvös, őszi nap; az embert oly lehangolttá teszi. Sokszor sírni szerettem volna… Reggel, hogy voltam a tejért a hajóállomáson, benéztem a Boldogasszonyról nevezett belvárosi főtemplomba, melynek szentélye fölé e szavak vannak írva: Magyarok nagyasszonya, kérj áldást országodra! E feliraton morfondíroztam a csendes mise egész tartalma alatt. Milliók imája küldetett ma fel az Égbe, milliók kérték abban az órában, melyen halálos ítéletünket írjuk alá, a Boldogasszony segítségét.”

Ide jutottunk hát

Ferencz József erdélyi unitárius püspökként szolgálta az egyházat, e tisztséget 52 évig, haláláig viselte. „Az élet kötelesség” – ezt a jelmondatot írta naplója elejére, amelyet 1873-tól élete végéig, 1928-ig vezetett. Tizenhárom füzet telt meg. Nyolcvanhárom éves korában szemtanúja volt a román csapatok kolozsvári bevonulásának; a nagy tekintélyű püspök ezt jegyezte fel erről a napról:

„1918. december 24-én a románok megszállották Kolozsvárt is. Karácson szombatján angyalok járása helyett kucsmás oláh katonák. Bizony, szomorú Karácson. Ide jutottunk hát a diadalmas forradalommal! Hiszen maholnap az egész magyar népköztársaság ez ellenség kezében lesz. Északon a csehek és tótok, délen a szerbek és szlovákok, Erdélyben a románok osztozkodnak az ezeréves Magyarországon.

Mert ez a megszállás csak első lépés az elfoglalásra; ha csak a jó Isten valami csudát nem tesz. Mi lesz velünk s egyházunkkal, ha Erdélyt hivatalosan is Romániához csatolják? Pedig aligha ettől megmenekszünk. Ki véd meg minket a béketárgyalásokon is? Hiszen ott is ellenségeink ülnek össze s állapítják meg az országok határait. Kérdés, hogy nekünk még szót is engednek-e ott? Miután magyar kormányunkkal az antant még szóba sem áll. Eddig legalább hivatalosan nem ismerte el.

De nem folytatom tovább. Könnyeimmel írtam e sorokat is, s valószínűleg azok már nem apadnak el, amíg én még élek.”

Semmiféle módon sem engedhető meg

Páldi Vilmos a két világháború közötti Csehszlovákiában, Nyitrán dolgozott tanítóként. Emellett 1914–1920 között a Nyitramegyei Szemle hetilap társszerkesztőjeként tevékenykedett. Visszaemlékezéseiből kiderül, nemegyszer került összetűzésbe a csehszlovák hatóságokkal – s miatta a nyitrai fiúiskola is a cseh rendeletek pergőtüzébe:

„Nevezetes és sorsdöntő nap volt életünkben 1920. június 26-án. Ekkor Fr. Mačenka országos főinspektor „Bratislavából” látogatta meg a nyitrai fiúiskolát. Az iskolalátogatás tulajdonképpen csak ürügy volt arra, hogy tantestületünket a Nyitramegyei Szemle magyar iskolát követelő vezércikke miatt felelősségre vonja.”

Az értekezlet cseh, illetve szlovák nyelven folyt le. Mačenka elnök a legnagyobb szigorral figyelmeztette a testületet, hogy ennek a szlovák tannyelvű iskolának mindörökre szlovák iskolának kell maradnia, s éppen ezért semmiféle módon sem engedhető meg, hogy a magyar nyelvet az iskola falai közé a tanítók becsempésszék. A tanfelügyelő tiltakozott a magyar imádkoztatás miatt, és szigorúan meghagyta, hogy az a jövőben többé elő ne forduljon. Az iskolának ugyanis át kell hatva lenni szlovák szellemmel, s minden egyes tanítónak ezt a szellemet kell szolgálnia legjobb tudásával és tehetségével.

Majd Mačenka áttért kiküldetésének tulajdonképpeni tárgyára, a Nyitramegyei Szemle cikkére. Ragaszkodott ahhoz, hogy minden tanító külön-külön véleményt mondjon az iskola tannyelvéről, és ezt jegyzőkönyvbe foglalták. Páldi Vilmos e jegyzőkönyv alapján sorolja:

„Bieliczky Elek ig. tan. hosszú tanítói múltra tekint vissza, s minthogy már kevés ideig kíván működni, teljesen aláveti magát a felettes hatóságok intézkedéseinek, s akár magyar, akár szlovák nyelven tanít, amint ezt elrendelni fogják.

Kuzseli János kijelenti, hogy mint szlovák szülők gyermeke, mindig igaz szlováknak vallotta magát és szerette a szlovák népet – elítélte azt, ha a magyar kormány erőszakos módon kényszerítette a szlovák gyermekeket a magyar nyelv megtanulására, s mert mindig az igazságot szerette, ezért küzdött, nem tagadhatja meg most sem eddig vallott elveit s nem fogja sohasem helyeselni, hogy most a csehszlovák kormány túlzott sovinizmusból a nyitrai magyar gyermekeket erőszakosan kizárólag szlovák tannyelvű iskolába kényszerítsen. Kívánja tehát, hogy a szlovák gyermekek szlovák tanításban részesüljenek, a magyar gyermekek pedig magyar tannyelvű iskolába utaltassanak.

Belák Kamil hivatkozva arra, hogy neki még négy fejletlenkorú gyermeke van, akikről gondoskodnia kell s ezek számára kenyeret kell keresnie, a felettes hatóság parancsának veti alá magát.

Gerő József csatlakozik Kuzseli véleményéhez.”

És így tovább, név szerint mindenki. Páldi Vilmos azonosította magát Kuzseli nyilatkozatával. Ettől az időponttól kezdve az iskolaszéken át a tanítótestület majdnem minden héten újabb és újabb rendelkezést kapott a „bratislavai” iskolaügyi referátustól. A tanítók áthelyezését szorgalmazták, majd az iskola felszerelését, a tanítók társadalmi magatartását kifogásolták.

Páldi Vilmos nem maradt büntetlenül. Tanítói pályáját derékba törték: idő előtt, 44 évesen(!) nyugdíjazták. Leromlott egészségi állapota miatt.

„A valóság az volt, hogy eltekintve kisebbszerű náthától, 44 éves korom alatt soha komoly beteg nem voltam; orvosilag meg nem vizsgáltak…”

A férfi 1925-től kántorként és karnagyként működött Vágsellyén. Megőrizte magyar identitástudatát, mindhárom gyermekét Magyarországon taníttatta.

Egyre kegyetlenebbek lettek

Dr. Szokoly Frigyesné a városi főerdőmérnöki tisztet betöltő Bizony Ferenc gyermekeként született Kolozsváron, a „kincses városban”. A család szépen élt, addig, amíg 1918-ban be nem jöttek a románok. Bizony Ilona visszaemlékezéseiben nem titkolta a románok iránt érzett ellenszenvét:

„Megszállták a szép várost. A magyarok gyűlölték és bojkottálták őket. Legnagyobb szégyen volt egy leányra, ha román katonatiszttel sétált. A románok eleinte félve, később mind nagyobb öntudattal terpeszkedtek a városban, szemet vetettek a szép lakásokra, átvették a hivatalokat. Miután e nagyszájú pópafiak között kevés volt a szakember, nagyrészt félművelt vagy egész műveletlen emberek voltak, ezért sok magyart megtartottak volna a hivatalokban, de követelték a hűségesküt a román államra.

A magyarok nem tették le ezt az esküt. Mivel nem érezték biztonságban magukat, a magyarok megvetették őket, egyre kegyetlenebbek lettek, lefogták a magyarokat és halálra verték őket.”

Miután Bizony Ferenc nem tette le a hűségesküt, és Ilona emlékei szerint a lakásuk is megtetszett egy román ezredesnek, így az elsők között voltak, akiket a románok kiutasítottak Kolozsvárról. Huszonnégy óra alatt kellett elhagyniuk a várost.

„Anyuka az idegességtől ágynak esett, ismerősök, hivatalnoktársak, szomszédok csomagoltak. Nagy megdöbbenést és mély együttérzést keltett a városban a hír. Miután csak egy napot kaptunk, sok mindent el kellett ajándékozni, és sok minden ott maradt. Szakadó esőben szálltunk vagonba, a szalon díványán szorongva, a támlán ülve a két gyerek, egy még nem hatéves és egy nem kétéves, az ülőkén a kétségbeesett szülők, akik elindultak a meleg otthonból a teljes bizonytalanságba.

Síró ismerősök között hagytuk el a várost. Most is csak szeretettel és tisztelettel tudok visszagondolni a sok segítő, bátor emberre, akik nem féltek embernek lenni és együttérezni velünk, a mocskos és általam mindig gyűlölt románok között. Még emlékszem a vagonra, az esőre, ahogy ott ültünk a díványon, mint két árva veréb, és spirituszfőzőn Apuka tejet melegített...”

Úton a honfiak reményeit megcsaló béke felé

Barkóczy György fiatal diplomataként csatlakozott a magyar békedelegációhoz. Azon kevés magyar egyike volt, aki – dacára viszonylag szerény, vidéki középosztálybeli származásának – bekerült az osztrák–magyar külügyi utánpótlást képző bécsi konzuli akadémiára. Levelét édesapjának, Barkóczy Károly sümegi ügyvédnek címezte, ebből idézünk egy részletet:

„Neuilly, 1920. január 11.

Kedves jó Atyám!

Semmi sem annyira szomorú, mint amikor az ember látja, hogy bíznak benne és tudja, hogy azt, amit várnak tőle, elérni képtelen.

Magyarországon keresztülutaztunkban minden vasúti állomáson emberek százai fogadtak bennünket zászlókkal, táblákkal; mind a haza ezeréves határaira emlékeztették a békedelegációt; minden szó, ami elhangzott, minden könny, ami kicsordult – pedig sok öreget, fiatalt láttunk sírni, minden pályaudvaron – Magyarország területi integritásának szólt.

A hídon túl is magyarok laknak – volt a felírása egy egyszerű kis táblának Komáromban. Hat rövid szó, de benne annyi keserűség, amennyi nem fér be emberek millióinak kebelébe, hanem kénytelen magának utat törni, könny, panasz, átok vagy elszánt fogadalom alakjában.

Mindenhol Apponyihoz intézett üdvözlőbeszédek – a legszebb, a legfájóbb talán a nyugat-nagymagyarországi németeké, akik már másnak odaítélve nem tudnak elszakadni Magyarország kebeléről. Apponyi felel rájuk komoly, keresetlen szavakban – felzendül a Hymnus, az emberek sírnak, a vonat robog tovább a szomorú, honfiak reményeit megcsaló béke felé…”

A Trianon arcai című kötet túlnyomó többségében a megjelenésig kiadatlan, most először publikált magyar nyelvű forrásokra épül. Ablonczy Balázs, az MTA-Lendület Trianon 100 Kutatócsoport vezetője öt munkatársával együtt – Bittera Éva, Hornyák Árpád, Mészáros Andor, Szeghy-Gayer Veronika, Szűts István Gergely – közreműködőként segítette a szerkesztők: Kunt Gergely, L. Balogh Béni és Schmidt Anikó munkáját.

A „Trianon 100” mellékletünk cikkeit ide kattintva érheti el