Száz év múltán

Nincs mit csodálkozni azon, hogy máig nem gyógyultak be a sebek, hogy elevenünkbe mardos most is nagyapáink fájdalma. Az viszont valószínűleg maga a csoda, hogy ebben az újabb világháborúval, aztán hidegháborúval, előbb barna, majd vörös hódítók rabigájával, forradalommal és számtalan reformmal, rendszer- és meggyőződésváltással terhelt száz évben a magyar nemzet talpra tudott állni, és úgy emlékezik elpusztításának gyalázatos kísérletére, hogy közben feltámadását ünnepli.

Száz év emberi léptékkel nagyon nagy idő. Mégis úgy érezzük, szemvillanás alatt elrohant felettünk. Ennek ellenére mi nem felejthetünk. Kutya kötelességünk emlékezni a szétszakított ország jajkiáltására, a szétszakított települések megbénult torzójára, a szétszakított életek kilátástalanságára. Emlékezni pedig úgy a leghatásosabb, ha közben új jövőt tervez az ember. A honosítással megkezdett, határokon átívelő nemzetegyesítés, a kettős állampolgárság intézménye, a szavazati jog visszaadása minden magyarnak határozott lépés e jövő irányába.

Nem vagyunk könnyebb helyzetben ma sem, mint száz évvel ezelőtt. A magyar nemzet, a haza, a szülőföld, az anyanyelv szeretete, különösen e folyamatosan izzó szeretet megvallása ma is gúnyos és kíméletlen támadásoknak van kitéve. Nacionalistának, sovinisztának bélyegeznek bennünket, és azzal vádolnak, hogy más nemzetek kárára akarjuk ismét naggyá tenni Magyarországot.

A legszomorúbb ebben az, hogy honfitársaink egy része is úgy tartja, legjobb lenne elfelejteni a békesség kedvéért ezt a „nemzetieskedő, magyarkodó” viselkedést. De éppen az elmúlt száz év tanított meg bennünket arra, hogy a leghatározottabban utasítsuk vissza ezt az ostoba vádaskodást! Igenis létezik hazaszeretet, amely nem más nemzetek eltiprásában, hanem velük együttműködve, a kölcsönös sikerességben látja saját nemzete felemelkedésének zálogát. Aki tehát azt hazudja, hogy a nemzeti identitás veszélyes, mert népirtáshoz vezet, az gyakorlatilag minden nemzet eltiprására törekszik.

A trianoni diktátum százéves igazságtalanságára viszont nem válasz a multikulturális globalizmus olvasztótégelye. A magyarok fájdalma azzal nem csökkenthető, ha úgy végzik be Trianon küldetését, hogy annak minden nép az áldozatává válik. Európa jövője sokkal inkább az egymás sikerében kölcsönösen érdekelt, erős nemzetekben testesül meg. E törésvonal mentén szakadt ketté minden ország kontinensünkön.

Ki az, aki hisz nemzete erejében, a felemelkedés képességében, és ki az, aki inkább rábízná magát egy új birodalom gondjaira. Ezért érezzük magunkat úgy, mintha két teljesen különböző világban élnénk azokkal, akikkel semmiben nem értünk egyet. De soha ne feledjük, hogy az elmúlt száz évben szüleink, nagyszüleink két birodalom tündöklését és bukását is megérhették, és mindkettő mögött halottak milliói maradtak, az élők pedig ma is nyögik azoknak a traumáknak a hetedízig tartó hatását, amit a két borzalom okozott.

Jól látszik, hogy az elkövetkező száz év nem lesz sem nyugodtabb, sem unalmasabb. Óriási lehetőségek előtt áll a magyar nemzet, és ez hatalmas felelősséget ró minden ma élő magyarra. Nagyon nem mindegy, milyen hazát hagyunk gyermekeinkre, unokáinkra. Ott kezdődik ez a felelősség, hogy egyáltalán lesz-e elég gyermekünk, unokánk, hogy erős nemzetet alkothassanak.

Úgy hagyjuk-e rájuk a Kárpát-medencét, mint az élet egyik legcsodálatosabb bölcsőjét, vagy kietlen temetővé változtatjuk meggondolatlanságunkkal? Sikerül-e megtanítanunk velük mindazt a szülőföldről, amit még nagyapáinktól hallottunk? Fog-e még emlékezni valaki a szétszakított ország jajkiáltására, a szétszakított települések bénult torzójára, a szétszakított életek kilátástalanságára a százötvenedik évfordulón?

Mi itt, a szerkesztőségben hiszünk abban, hogy olvasóink nagy családjával együtt élni tudunk ezzel a lehetőséggel, és vállaljuk az ezzel járó felelősséget. Emlékezzenek hát velünk!

A „Trianon 100” mellékletünk cikkeit ide kattintva érheti el