Attila sírja

A hunok nagy fejedelme Szatmárban nyugszik. Ezt ugyan még ott is sokan vitatják, Panyola népe azonban meggyőződéssel vallja, hogy az „Isten ostora” náluk pihen, mégpedig az egykori tiszai rév közelében, a gulácsi palajjal szembeni meredek partoldalukban. Emberemlékezet óta Attila a neve ennek a határrésznek, ahol száz évvel ezelőtt valóban egy nagy palánkvár cölöpjei kerültek elő a földből.

Ide indultunk el a minap két barátommal Olcsvaapátiból, mégpedig a Tisza töltésén, gyalog. A nyár Szatmárban is meleg, pláne, ha a töltésen megy az ember, ahol nincs árnyék, pedig az út két oldalán gyönyörű ligetek sorakoznak. Öreg tölgyek, szilfák, juharok sokasága. Én még sehol nem láttam annyi juhart együtt, mint itt a töltés melletti erdőkben. Rejtély, miért pont itt vannak ennyien, hiszen innen azért jó messzire folyik a Tisza, a Túr pedig még messzebb, két és fél-három kilométerre.

Ahogy megyünk felfele a folyással szemben, egyre közelebb jönnek a folyók, bár még nem látni őket, csak a medret kísérő fasorok hatalmas nyárfáit. Tavaly nyáron tekeregtem már erre, Apátiból Panyola felé, bár ez a helymeghatározás kicsit sántít, hiszen mióta szabályozták a Tiszát, jó messzire került a falutól. Az ártérre vezető dűlőutak egyikén furcsa mozgású állatra lettem figyelmes. Valamivel kisebb volt a rókánál, és nem is egyenes vonalban ment, hanem szabályosan hullámzott a háta. Az út közepén megállt, felsandított a gátra, majd behullámzott az árokpart bozótjába. Nyest lehetett. De ezt csak feltételes módban mondom, mert nyestet ezen kívül én csak egyszer láttam, azt is fán – meg kutyán.

Egy téli napon a túristvándi erdőben bóklásztunk az ottani tanító barátommal, amikor a kutyája éktelen csaholásba kezdett egy odvas fa alatt. Nem tudtuk mire vélni a nagy haragot, hiszen hármunkon meg egy kisebb tengeliccsapaton kívül nem volt senki az erdőben. Erre felvett a barátom egy ágat, és elkezdte ütögetni a fa oldalát. Alig ütött kettőt-hármat, mikor a fejünk fölötti odúból kiugrott egy állat. Pont rá a kutyára. Perdültek kettőt, s már el is tűnt az erdőben, a kutyánk meg ült zavartan, nyalogatva az orrára mart sebeket. Egy jól megtermett nyest volt a megugrasztott állat, ijedtében összekarmolta a kutyánkat.

Most nem látunk se kutyát, se nyestet. Látunk viszont mást, mégpedig egy nagy barna madarat. Az Attila alatti panyolai fürdőhelyre vezető földúton áll, s valamit szorongat a karmaival. Közelebb érve látjuk, hogy az a valami egy süldő nyúl. Megpróbálunk segíteni rajta, de már elkéstünk. Végzett vele a madár, ami valami nagyobb sasféle, s olyan méltatlankodva száll fel, hogy azt hisszük, mindjárt visszafordul és minket vesz majd üldözőbe. Tanácstalanul nézegetjük a nyulat, végül békén hagyjuk szegényt. Majd jön egy róka, vagy maga a sas, és befejezi a megzavart munkát.

Sajnos az Attilából meg a híres szakadt partból nem látunk semmit, mert itt is az a helyzet, mint lentebb, a híres zalkodi kanyarban: a rendkívül agresszív gyalogakác ellepte a partot. Nincsenek rendes áradások, a júniusi zöldár már rég halott, nincs, ami megszaggassa a partot, háborítatlanul terjeszkedik a bozót. De a Tisza azért így is gyönyörű. Szemközt, a gulácsi palaj az aranysárga homokjával olyan, mint ötven, száz éve, és a Tisza is lubickolásra csábítja az embert. Nem is hagyjuk ki. Talán Attila is megbocsátja, hogy fölötte füröcskélünk.