Sorozatgyilkos drágakő

A ma csak Hope vagyis Remény néven ismert drágakő a világ egyik leghíresebb gyémántja, mely a történelem legbefolyásosabb uralkodóinak gyűjteményeit gazdagította. Tulajdonosaira azonban többnyire szerencsétlenséget, még rosszabb esetben halált hozott.

A legenda szerint eredetileg a hindu istennő, Rama Sita szobrának homlokát díszítette, amíg valaki – állítólag egy pap – el nem csente. A haragvó Sita ekkor nem csupán a tolvajt, hanem az ékkő valamennyi jövőbeni tulajdonosát és viselőjét is átokkal sújtotta. Nem sokkal később Jacques Colet kereskedő kezébe került, aki öngyilkosságot követett el. Majd egy orosz herceghez, később pedig a török szultánhoz vándorolt – mindketten véres halált haltak.

A gyémánt modernkori története 1666 szeptemberében kezdődött, amikor Jean-Baptiste Tavernier francia drágakő-kereskedő megvásárolta (sokak szerint – csakúgy, mint elődei – ellopta), és Indiából Franciaországba szállította. Akkoriban az ő nevét viselte, vagyis Tavernier Kéknek hívták és 112 karátos kőnek számított. A férfi huszonhárom évig birtokolhatta, 1689-ben hunyt el Moszkvában, ismeretlen körülmények között. Még a halála előtt eladta a követ XIV. Lajosnak, a Napkirálynak, aki „A Korona kék gyémántja” nevet adta neki. Sieur Pitau, a király ékszerésze 67,5 karátos cseppalakra csiszolta, hátoldalára pedig aranylapot tett. A legenda szerint egy alkalommal titokban viselte is a gyémántot – majd nem sokkal azután elvitte a feketehimlő.

A Napkirály utódja, XV. Lajos már Francia Kéknek nevezte a drágakövet. Hitt az átok legendájában, így bármennyire is fájt a szíve, a biztonság kedvéért meg akart szabadulni tőle. A gyémánt mégis királyi tulajdonban maradt, XVI. Lajos és Marie Antoinette egyaránt viselték. Sorsukat jól ismerjük a történelemből: a francia forradalom idején mindkettőjüket lefejezték. Amikor a forradalom 1792-ben a tetőfokára hágott, a zűrzavar közepén Cadet-Guillot, a királyi kincstárnok ellopta a drágakövet, s az 38 évre eltűnt. Senki nem tudta, mi történt, hol lehet, ki az új tulajdonosa – egészen addig, amíg 1830-ban fel nem bukkant egy ritka, kék gyémánt a londoni piacon. A színe és a tulajdonságai alapján sikerült beazonosítani, annak ellenére, hogy újracsiszolták és a tömege mindössze 44,5 karát volt. Egy angol bankár, a drágakövek szerelmese, Henry Philip Hope vásárolta meg, 18 ezer fontot fizetett érte. Tulajdonosáról a kő onnantól kezdve Hope-gyémántként vált ismertté.

A Hope családot évekig nem érte semmilyen balszerencse, ám amikor a drágakövet Lord Francis Hope hatvan évvel később megörökölte, majd a feleségének ajándékozta, újrakezdődtek a furcsa események. Az asszony hamarosan megszökött a szeretőjével, majd nem sokkal később váratlanul, szegény sorba taszítva érte utol a vég. Hope második felesége szintén hirtelen halált halt – nem csoda, hogy a korabeliek mindkét asszony szerencsétlenségét összefüggésbe hozták a gyémánt átkával.

Az 1900-as évek elején a kék kőnek számos különböző tulajdonosa volt, akik közül többen megőrültek vagy gyilkosság áldozatává váltak. Nem véletlen, hogy Pierre Cartier ékszerész, amikor hozzá került a nyakláncba foglalt gyémánt, inkább gyorsan túladott rajta. Utolsó civil tulajdonosa a McLean család lett.

Edward Beale McLean, a Washington Post kiadója és tulajdonosa, 1911-ben vásárolta meg Cartier-től a feleségének, Evalynnek. 

Az adásvételi szerződésben haláleseti záradék is szerepelt, mely szerint a gyémántot ki lehet cserélni, ha az új tulajdonosokat valami tragédia éri. Evalyn egy percig sem vette komolyan a legendát, csak nevetett a gyémánt átkának történetein. Nyolc éven át valóban nem is történt semmi, ám ezután az egyik fia közúti balesetben életét vesztette, a lányát kábítószer-túladagolás miatt temette el, a férje pedig a pszichiátriára került. Mindezek ellenére Evalyn továbbra is gyakran viselte a gyémántot, még hétköznapokon is ott díszelgett a nyakában. 1947-ben 61 évesen, egyedül, megzavarodott elmével hunyt el. Halála után két évvel Harry Winston amerikai ékszerész, akit a gyémántok királyaként emlegettek a szakmában, megvásárolta a drágakövet és vele együtt az asszony teljes ékszerkollekcióját. Később úgy határozott, hogy a Hope-gyémántot a washingtoni Smithsonian Nemzeti Természettudományi Múzeumnak adományozza, ahol 1958 óta megtekinthető. Bár a döntése valóban gálánsnak bizonyult, a múzeum vezetősége felettébb furcsállotta, hogy az ékszerész a felbecsülhetetlen értékű tárgyat egymillió dollárra biztosított ajánlott postai küldeményként, egyszerű, barna csomagban adta fel, de szerencsére épségben megérkezett a címre.

Bár a Hope-gyémánt sem más, mint egy csodaszép kő, melynek tulajdonosai minden bizonnyal egyszerűen balszerencsések voltak, ám a legenda tovább él. Ma is sokan hisznek az átokban, hogy az ősi indiai istennő évszázadokig a bosszút kereste. Talán most, hogy végre mindenki gyönyörködhet a drágakőben, Sita is örökre megnyugszik.