Új arcot varázsolt a sebesült katonáknak

Az első világháborúig a legtöbb harci sérülést golyó vagy kardvágás okozta. Az így szerzett kisebb-nagyobb hegek nem nagyon aggasztották a katonákat, inkább szerencsésnek érezték magukat, hogy túlélték a harcot. Ám 1914-ben megváltoztak a hadviselési szokások: a könnyűtüzérséget felváltották az ágyúk, a géppuskák és a mérges gáz, melyek korábban soha nem látott mértékű sérüléseket okoztak. Számos arc- és fejsebért a repeszek lettek a felelősek: a repülő forró fém nem csak arra volt képes, hogy átszakítsa a húst, de akár teljesen le is téphette az arcot. A szerencsétlenül járt katonák, bár nem haltak meg a harcmezőn, életük az új, megcsonkított testben pokollá változott.

A fejsérültek kezelése igazi kihívásnak bizonyult. Akinek egy kisebb vágás is volt már az arcán, tudja, mekkora vérzéssel jár az ilyen baleset – nem csoda, hogy a szanitécek sokszor nem hitték, hogy ezek a halálosnak tűnő sebek túlélhetők, akár napokig is hagyták szenvedni a sorsukra maradt sérülteket. Ha pedig mégis úgy döntöttek, hogy kórházba cipelik őket, gyakran a hátukra vagy a hordágyra tették a katonákat, ezzel akaratlanul a halálukat okozva, mert vagy a saját vérükbe fulladtak, vagy lenyelték a nyelvüket a nem megfelelő testhelyzet miatt. Azok sem örülhettek, akik végül megérkeztek a tábori kórházakba, mert a sebészek ugyan összevarrták a sebüket, de azt már nem vették figyelembe, hogy ahol a hegek begyógyulnak, a hús megfeszül és grimaszba torzul az arc. Miként Lindsey Fitzharris angol orvostörténész egy interjúban elmondta, az arcsérüléseket elszenvedett katonákat a civil életben gyakran elkerülték. Olyan időszak volt ez, amikor egy végtag hiánya valakit hőssé tett, de az arc elvesztése már szörnyeteget varázsolt belőle.

Az úgynevezett háborús maszkok, melyeket művészek készítettek, a sebészeti megoldás helyett kínáltak egyfajta kiutat az eltorzult arcú katonáknak. Bár sokuk megdöbbentően valósághűnek tűnt, korántsem voltak olyanok, mint az élő arc, ráadásul elég kényelmetlen viseletnek bizonyultak a seb felett. Ekkor lépett a színre, vagyis a tábori kórházakba dr. Gillies.

Az eredetileg új-zélandi sebész Angliában végezte orvosi tanulmányait, fül- orr- gégészként kezdte a pályafutását. Az I. világháború kitörésekor a brit vöröskereszt önkénteseként került Franciaországba, majd miután látta, hogy a legnagyobb szükség a fej- és nyaksérülések ellátására mutatkozik, úgy döntött, hogy az arc plasztikai sebészetével kezd foglalkozni. Meggyőzte a hadsereg sebészeti vezetőjét, hogy a sebesülteket külön erre szakosodott intézményben lássák el. Ez a kórház, amely az Egyesült Királyság arcrekonstrukcióval foglalkozó első intézménye lett, Sidcup városában jött létre, és később a Queen Mary’s Hospital nevet vette fel. Több mint 1000 ágyat helyeztek el, és az orvos javaslatára megtiltották a tükrök használatát. A háború négy éve alatt 5 ezer katonán körülbelül 11 ezer operációt végeztek el. Gillies csapatban szorgoskodott, radiológusok, belgyógyászok, szájsebészek segítették a munkáját. Kidolgozták a csont- és porcátültetés új módszerét, amit főként orrplasztikáknál alkalmaztak. Amikor az orr teljesen hiányzott, a páciens bordájából vett porcdarabot ültettek a bőr alá, majd a homlok bőréből képzett lebenyt a porccal együtt az orr helyére forgatták és rögzítették. Gillies egyik fontos alapelve volt, hogy a hasonlót hasonlóra cseréljék, tehát a hiányzó csont helyére csont, a porc helyére porc, a bőr helyére pedig bőr kerüljön.

A sebész másik nagy újítása az úgynevezett hengerlebeny-plasztika volt. A módszer lényege, hogy az átültetni kívánt szövetből henger alakú lebenyt formáltak, aminek nagy előnye, hogy nem maradt szabadon nyitott felület, melyen keresztül kórokozók juthattak volna be a szervezetbe. Az egyik végét az adó, a másikat a fogadó területhez rögzítették. A lebeny vérellátása a két végéről történt, a középső részen pedig új érhálózat alakult ki, megnövelve az átültetés sikerét.

Bár a lebeny alkalmazását az orosz származású Vlagyimir Petrovics Filatov írta le először, a népszerűsítésében és terjesztésében Gillies játszotta a főszerepet. Az ő nevéhez fűződik az operációt követő rehabilitáció fontosságának felismerése is. Az orvos jól átlátta, hogy az általa kezelt eltorzult arcú férfiak miként kerülnek hátrányos helyzetbe a munkaerőpiacon, ezért olyan képzési rendszert vezetett be, amelynek segítségével a katonák új készségeket szerezhettek a munkavállaláshoz. Betegei ugyanis különböző módon reagáltak a sérüléseikre: sokan a kezelések után hazatértek és hálásak voltak az értük végzett munkáért, de akadtak olyanok is, akik soha nem hagyták el a kórházat, nem akarták megmutatni magukat a sokszor ellenséges világnak.

Gilliest a plasztikai sebészet atyjaként is emlegetik. Az első világháború során kifejlesztett technikái közül többet ma is alkalmaznak a modern helyreállító műtétekben.