Óceánok szerelmese

Megmentésükre évtizedes projektek épülnek, az ENSZ június 8-án pedig világnapot is kinevezett annak érdekében, hogy felhívja a figyelmet az egészséges ökoszisztémák, többek között a tengeri gerinces állatok vagy a korallzátonyok fennmaradásának fontosságára, de arra is, hogy a vi­zeinkben lebegő 150 millió tonna mű­­anyag napi szinten veszélyezteti az élővilágot, és benne az embert is. 
Balotay Krisztina, aki mintegy nyolc éve él párjával Norvégia északi részén, saját szemével látja ezeket a változásokat. Ahogy meséli, már kislányként rajongott a kardszárnyú delfinekért, azóta, hogy először látta a Szabadítsátok ki Willyt! című filmet. 
– Gyerekkoromban rengeteget kutakodtam és tanultam a tengerek élővilágáról, főleg a cetfélékről. Sajnos akkor még nem volt lehetőségem ebben az irányban továbbtanulni, így folytattam a családi hagyományt, és pénzügyi pályán végeztem. Ettől függetlenül a tenger és az óceánok iránti szerelem sosem múlt el, és folyamatosan kerestem a lehetőségeket, hogy egyszer én is ezzel foglalkozhassak. 

Kriszti egészen 10 évvel ezelőttig könyvelőként dolgozott, aztán 2014-ben minden megváltozott. Az év elején ugyanis a sok száz általa elküldött levél közül az egyikre válasz érkezett. A kanadai British Columbiai OrcaLab privát kutatóközpont elfogadta a jelentkezését, és felvette kutatási asszisztensnek. 
– Az OrcaLab egy lakatlan szigeten található, ahol medvék és pumák járják a vidéket, mi pedig épületek híján sátrakban laktunk. Nyáron van a főszezon, ilyenkor elsősorban orkákat kell megfigyelni, illetve víz alatti mikrofonokon (úgynevezett hidrophone-on) hallgatni őket napi 24 órában. A rögzített hangok alapján be lehet azonosítani az ottani populációt, olykor azt is meg lehet állapítani, hogy mivel foglalatoskodnak éppen az állatok. Rengeteget tanultam a világ egyik leghíresebb orkakutatójától, dr. Paul Spong­tól, aki több mint 40 éve tanulmányozza ezeket az állatokat. Ez a tapasztalat aztán teljesen felforgatta az életemet. Amikor hazatértem, eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad, cetekkel fogok foglalkozni. 
Kriszti végül egy barátjának köszönhe­tően jutott el Norvégiába, egy orkaszafarikat vezető hajóra, ahol konyhai kisegítőként kezdett dolgozni. Itt találkozott magyar párjával is, hét éve pedig túravezetőként, illetve fotósként dolgozik a Green Gold of Norway-nek, emellett aktívan részt vesz a norvégiai orkakutatásban, előadásokat tart, sőt a Covid alatt Orcachannel néven a párjával csatornát is indítottak. 
– Ma a két legsúlyosabb problémának a klímaváltozást, illetve az ipari halászatot tartom – magyarázza Kriszti. – A saját bőrünkön tapasztaljuk ezeknek a hatásait, hiszen a szemünk előtt zajlik a változás. Az orkák és a hosszúszárnyú bálnák például heringen élnek Észak-Norvégiában, ám mivel a hering nem kedveli a meleg vizet, egyre északabbra mozdul. Ahhoz képest, ahol évekkel ezelőtt elkezdtük a bálnalest, most mi is jóval északabbra megyünk, hiszen a bálnák követik a táplálékuk mozgását. Bár ennek a migrációnak több oka is lehet, de a tromsoi egyetem által végzett tengeri hőmérséklet vizsgálata ezt nyilvánította az egyik fő tényezőnek. 

Norvégiában már előfordult, hogy egy adott halfajt, a heringet annyira túlhalászták, hogy az majdnem kihalt. A halászati hivatal ekkor elkezdte szigorúbban ellenőrizni és korlátozni a kvótákat, így a halfaj megmenekült. Ettől függetlenül – mivel hivatalosan helyreállt az állományszám – a kvóták újra magas számra rúgnak, aminek óriási hatása van a tengeri élőlények táplálékforrására. 
– A téli szezon november és január között tart, de december elején általában már befejezik a halászatot, mert elfogy a kvóta az adott évre. Január másodikán azonban a heringhalászok már újra a fjordok bejáratánál portyáznak. Az orkák csak addig tartózkodnak a fjordban, amíg a táplálékuk el nem hagyja azt, azonban ha az ipari hajók szó szerint kihalásszák a fjordot, akkor előfordulhat, hogy akár már január második felében nincsenek cetek. Szerencsére a norvég vizeken csak norvég halászok halászhatnak, az ország így próbálja védeni az erőforrásaikat, ezzel szemben Írországban már nem ez a helyzet, oda bármely európai országból mehetnek halászok, ezzel veszélyeztetve a helyiek megélhetését, és előmozdítva bizonyos fajok túlhalászatát. 
Mivel az orkák a táplálkozási lánc csúcsán helyezkednek el, nincs természetes ellenségük, ám a tenger szennyezettsége, ami a prédáikban felhalmozódik, az egyik legsérülékenyebb fajjá teszi őket. A megannyi kemikália csökkenti az újabb generációk túlélési esélyeit. De azt se felejtsük el, hogy a tengerek halállománya 3 milliárd ember fehérjeforrását biztosítja, a halászat és a haltenyésztés pedig a lakosság 10-12 százaléka számára nyújt megélhetést, tehát vizeink szennyezettsége minket is súlyosan érint. 

Kriszti azt vallja, hogy az óceánok védelmében a legfontosabb az oktatás, a figyelemfelhívás. Fel kell nevelnünk egy olyan generációt, amelynek tagjai szeretik, tisztelik és védelmezik az állatvilágot, a természetet. 
– Ha van egy gyermekünk, aki a tengerek iránt érdeklődik – ami olyan lehetetlennek és távolinak tűnik Magyarországról –, ne vegyük el a kedvét azzal, hogy ez butaság, hanem támogassuk a vágyait. A felnövő generáció így többet tud majd tenni, mint mi magunk. Én is erre ösztönzöm a közönségemet az előadásaimon. 
Aztán persze a tudatos étkezés és a megfelelő szemétkezelés is nagyon fontos. Sokszor előfordul Norvégiában is, hogy a bálnanéző túrán vízben lebegő reklámszatyrokat találunk az állatok körül. Sajnos ezek a műanyagok messziről utaztak ide, mi mindig kiszedjük, de alapvetően arra lenne szükség, hogy az emberek másképp gondolkodjanak és gondoskodjanak a szemetükről. Ezért is fontos az edukáció, mert nekünk, szülőknek van a kezünkben a lehetőség, hogy a gyermekeinket tanítsuk, általuk pedig megváltoztathatjuk a bolygó és az óceánok jövőjét is.