Olajat kerestek, gyógyvizet találtak

A Magyar Élet 1939-ben részletesen foglalkozott azzal a kezdetében is nagy jelentőségűnek látszó mélyfúrással, amelyet az ál­­lamkincstár indított meg a mezőkövesdi és szihalmi határban. Kőolaj után kezdtek kutatni, mi­után több geológus egybehangzó szakvéleménye szerint a Bükk-hegység déli pereme alatti széles medencében, amely a Tiszáig terjed, feltétlenül kell olajnak lennie. Az év elején szürke és barna színű, bitumenszagú massza került felszínre a fúró nyomán, majd a jellegzetes olajnyomok és a földgáz is jelentkeztek és napról napra erősebbek lettek. A mélyfúrást ekkor már nagyobb figyelemmel folytatták, mert számítani lehetett valami hirtelen, romboló erejű kitörésre. Ez be is következett. Már 875 méternél járt a fúró, amikor egyszerre vad robajjal óriási vízmennyiség tört a felszínre, és majdnem a levegőbe hajította a hatalmas toronyszerkezetet. 
„Az első forró vizes oszlop pazar szépségű, szivárványszínekben csillogó, legalább 40 méter magasságig felszökő, gőzfelhőket terjesztő gejzír volt, amely fent legyezőszerűen szétterült, majd széles gőz- és párafelhők közepette fátyolszerűen hullott alá. Pompás, káprázatos látvány volt, amit nem lehet elfelejteni" – írta a szemtanú, a Magyar Élet tudósítója, Péchy-Horváth Rezső. 
A kénes szagú víz hőfoka 70 Celsius-fokig emelkedett, amit olyan tartósan megőrzött, hogy a fúrótelep körüli árkokba elfolyt víz még másnap is 65 fokos volt. 

„Ha az olaj felkutatásától nem fognak eltekinteni, akkor a mélyfúrást tovább kell folytatni, mégpedig újabb 7-800 méterig, mert most már csak ismét ilyen mélységben találhatnak újra valamit: vagy olajat, vagy ismét meleg vizet. Ez a további fúrás természetesen igen költséges, és most éppen ezen folyik a vita: érdemes-e további munkát folytatni, van-e remény arra, hogy 1600 méter mélységben biztosan megtalálják az olajat? De akár így, akár úgy határoznak a minisztériumban, egy bizonyos: a Matyóföldön olyan természeti kincset találtak, amelynek kihasználása és értékesítése nemcsak a föld tulajdonosának, hanem a szegény népnek is anyagi fellendülést jelent. A 70 fokos, gyógyító erejű forró víz ugyanis módot nyújt arra, hogy Mezőkövesden fürdőtelepet létesítsenek, ami egyszerre jólétet, forgalmat, fellendülést hozna a községnek és egész vidékének." Így is történt… 
Zsóry Lajos kifizette a fúrás során földbe helyezett csövek ellenértékét, így 1940. január 1-jétől ­palackozott formában hozhatta for­­galomba az ásványvizet, majd 1940 júliusában megnyitotta az el­ső, 35×18 méteres fürdőmedencét. 

A II. világháborút követően a gyógyvízre egészségügyi szolgáltatásokat is építettek. Az 1960-as és 1970-es években további három, majd 1988-ban még egy kutat fúrtak, ma is ezek látják el a fürdőt. Az Egészségügyi Minisztérium 1968-ban a Zsóry hévízkutakat gyógy­vízzé, 1983-ban a Mezőkövesdi Gyógy- és Strandfürdőt országos je­­lentőségű gyógyfürdővé nyilvánította. Egymás után nyíltak a SZOT-üdülők, hogy a lakosság is szélesebb körben élvezhesse a kénes víz jótékony hatását. A Zsóry fürdőtől 400 mé­ter­re 1986-ban 156 ágyas Megyei Reuma Kórház épült, amelynek legfőbb terápiás lehetőségét, a balneoterápiát szintén a fürdő biztosítja. 

1994-ben lebontották a régi kabinok maradványait, helyükön az uszodához illeszkedő sítlusú pavilonsort építettek. 1997-től folytatódott a gyógyfürdő felújítása, 2001-ben új gyermekmedencét építettek, 2004 májusában adták át az új gyógyászati részleget, valamint az új szabadtéri gyógymedencét. 2005-ben elkészült az élménymedence, dögönyözőkkel, pezsgőpadokkal, jakuzzival, csúszdával, zuhatagokkal, sodrófolyosóval. Ma már természetesen úszásra is alkalmas, nem meleg vizes medencét is találunk a területen, de továbbra is a gyógyvíz az, ami leginkább Mezőkövesdre vonzza a vendégeket. A gyógy­tu­riz­mus ma a város egyik legfontosabb bevételi forrását adja.