Jár nekik egy ölelés

Bár a faölelés viszonylag új keletű kifejezés, a fák szentségébe vetett hit minden ősi vallásban megtalálható. Olyan bölcsességgel és lélekkel rendelkező élőlényekként tartották és tartják ma is számon őket, amelyek tiszteletet és védelmet érdemelnek. 
A bennszülött kultúrák régóta felismerték létfontosságú szerepüket az élet körforgásában. Az amerikai indián törzsek, így a hopik mindennapjait is átszövi a természettel való szimbiózis és az a hit, hogy Földünk valamennyi élőlénye összekapcsolódik. Egyik rendkívül fontos növényük a boróka, amely nemcsak a meleget, de a menedéket is biztosítja, ebből készülnek a szerszámok, sőt bogyói az étkezés alapjait is adják. A törzs a mai napig óvja örökzöldjeit, nem vágja ki azokat, csupán a holtfákat gyűjti össze, amikből aztán a házaikat, a karámot és a kerítést építik. A ciprusfélék családjába tartozó növény gyökereiből bölcsődeszkát, íjat és nyilat faragnak, de ebből készül a hopi lányok hajdísze is, amelyet híres, tökvirág alakú frizurájukba tűznek. 
Az indiánok hitrendszere mellett a különböző keleti filozófiákban és spirituális hagyományokban is jelentős helyet foglalnak el a lombkoronások, a hinduizmusban például az indiai fügefát tekintik szentnek és az istenségek lakhelyének, míg a buddhisták a bódhifa alatt keresnek vigaszt, ahol Siddhartha Gautama elérte a megvilágosodást, majd a Buddha nevet kapta. 

Néma ellenállás 
A faölelés modern kori változata a Chipko-mozgalomnak köszönhető, amely az indiai Uttarakhand Chamoli hegyvidékes régiójából ered. A megmozdulás az 1970-es években kezdődött, amikor a túlnyomórészt bhotiya törzsből és helyi nőkből álló Chamoli falu lakói a fáik átölelésével tiltakoztak a kiterjedt, ipari erdőirtás ellen. A chipko kifejezés hindi nyelven „ölelést” vagy „kapaszkodót” jelent, később ez vált a mozgalom megjelölésévé is. 

Az asszonyok akkor kaptak igazán széles körű figyelmet, amikor Gaura Devi, a neves indiai aktivista állt az élükre. A himalájai régióban, ahol a Chamoli kerület található, a fákat öröktől fogva áldottnak tekintették, élet-, energia- és megélhetési forrásként tisztelték, ezért a fizikai átölelésük a szeretet, a védelem és a természetes környezet pusztítása elleni néma ellenállás szimbóluma lett. Az asszonyok összefogása erőteljes üzenetet közvetített: az erdők életük szerves részét képezik, amiről senki kedvéért nem mondanak le. 
A mozgalom nemcsak a helyi közösségek elnyomására hívta fel a világ figyelmét, de arra is, hogy ezeknek az embereknek a megélhetése erősen függ a természettől. Emellett a társadalmi igazságtalanság egyedi példájaként rávilágított arra is, hogy a kereskedelmi fakitermelés és az ökológiai válság hogyan is érinti a falubelieket. 

Piplantri és a 111 fa 
Indiában nemcsak a fákat védik meg, de ültetésükkel a lánybabák életét is. Piplantri népé­nek, csakúgy, mint az észak-indiai Radzsasztán összes lakójának, sokáig rossz hírt jelentett ugyanis, ha a családba nem fiú született. A nem kívánt lánycsecsemők eltüntetése – akik a velük adott kötelező hozomány miatt csak pluszköltséget jelentenek a szülőknek – ma sem ismeretlen szokás. Ám Paliwal Kumar, az egyik helyi férfi missziója mindent megváltoztatott a településen. Szeme fénye, Kiran nevű lánya egy rejtélyes betegség következtében 22. születésnapja előtt meghalt. Paliwal már korábban sem értette azt a kegyetlenséget, amivel a leánycsecsemőket vízbe fojtották, vagy egyszerűen csak a sorsukra hagyták őket a mezőkön, de egyetlen gyermeke elvesztése győzte meg végképp arról, hogy cselekednie kell. Tisztában volt azzal, hogy puszta szavakkal nem tudja meggyőzni a falu népét, hisz senkinek nem volt pénze a költséges kelengyére, így más eszközhöz folyamodott. Miután Kirant eltemette, forradalmi ötlettel állt elő: úgy kalkulálta, hogy ha a születendő lánycsecsemőkkel egy időben 111 fát elültetnek, akkor azok 18-20 év múlva, amikor ki kell őket házasítani, elegendő bevételt biztosítanak majd a hozomány előteremtéséhez, ráadásul ezzel a módszerrel a környezetet is megóvják, az erdőket pedig újratelepítik. 

Paliwal kezdeményezése eleinte hatalmas ellenállásba ütközött, ám elhatározása olyan szilárd volt, hogy egészen a kormány együttműködésének kivívásáig vitte. 
Az idő a férfit igazolta: ahogy a facsemeték cseperedni kezdtek és gyümölcsöt adtak, a falubeliek felismerték, hogy nem kell többé aggódniuk, mert a kis ligetek gondoskodnak róluk és a kelengye áráról is. 

Ember és természet 
A természethez való visszatérés évszázadok óta foglalkoztatja az iparosodott embert. Ma már tudományága is van, ez az öko­pszi­chológia, mely az élő rendszerekkel való kapcsolatunkra és ezek pszichológiai vonatkozásaira hívja fel a figyelmet. 
A fogalom 1992-ben jelent meg először, kiindulópontja az volt, hogy az ember elválaszthatatlan módon illeszkedik a természeti rendszerekbe, nem fölötte áll, hanem annak szerves része. Bioritmusunkat és egyben az életünket is a természeti változások határozzák meg. Ahogy a tudományág neve is mutatja, pszichológiai szempontból közelíti meg a klímaválságot, a biodiverzitás felbomlását, vagyis a globális válságfolyamatot és azt, mi ­hogyan viszonyulunk ehhez. Ma már Ma­­gyar­­országon is találkozunk ezzel a hiánypótló szemlélettel, az Ökopszichológiai Intézet nyolc éve várja megannyi programmal és szakanyaggal az érdeklődőket. Tevékenységükbe mi magunk is bekapcsolódhatunk: az állatasszisztált terápia mellett ökopszichológiai közösségi színházat is vezetnek, de részt vehetünk az általuk szervezett erdei sétákon is. 
Munkája során az intézet az ember és természet kétirányú gyógyítói kapcsolatát helyezi a fókuszba. A cél az újrakapcsolódás, az észlelés- és gondolkodásbeli változás, mellyel együtt járhat a gyógyulás, az egyensúly helyreállása, és viselkedésünk átalakulása is.