Szép lassan a világhír felé

Nem repült túl messzire

Eddie Edwards, vagy közismertebb nevén Eddie, a sas az 1988-as téli olimpia síugróversenyének közönségkedvence volt. 10 éves kora óta megszállottként készült az olimpiá­ra, dacára annak, hogy minden sportban kifejezetten ügyetlen volt, vastag szemüvege miatt pedig szinte az orráig sem látott. Először lesiklásban szeretett volna bekerülni az 1984-es brit olimpiai csapatba, de végül nem indulhatott. Olimpiai álmait azonban nem adta fel, és a vékonypénzű fiatalember úgy döntött, hogy sportágat vált: síugró lesz, ami kisebb költségekkel jár, és jobb esélyekkel kecsegtet, hiszen Nagy-Britanniában akkor rajta kívül nem akadt síugró rivális. Így juthatott ki, jóformán saját erőből az 1988-as, Calgaryban megrendezett olimpiára. Normál és nagysáncon is nekirugaszkodott, és bár mindkét versenyszámban utolsó lett, hihetetlen népszerűségre tett szert. 

Eddie a '94-es és a '98-as téli olimpián már nem vehetett részt, mert (le)szereplése után átírták a síugrás szabályait. Calgary után már csak azok indulhattak az olimpiákon, akik a nemzetközi versenyeken a legjobb 50 között voltak, vagy a mezőny felső 30 százalékába kerültek. Ezt a szabályt azóta is „Eddie, a sas”-szabályként ismerik. Edwards történetét 2016-ban megfilmesítették, történetének tanulsága: bármit el lehet érni, csak akarat kell hozzá és rengeteg szorgalom. 

Kenguruként bohóckodott  

Új sportágként mutatkozott be a párizsi ­olimpián a breaktánc, és azonnal kitüntetett figyelmet kapott, bár nem éppen a szó legjobb értelmében. Az akrobatikus elemekkel is tűzdelt dinamikus mozgásformát alaposan megcsúfolta az ausztrál színekben induló Rachael Gunn, aki elképesztő mozdulatokkal hökkentette meg a közönséget és a bírákat: kígyót imitáló mozdulatokkal vonaglott a földön, kenguruként ugrabugrált – mintha még életében nem breaktáncolt volna. A Raygun becenevű Gunn teljesítménye egyetlen értékelhető elemet sem tartalmazott, nem csoda, hogy a pontozóbírók 0,00-ra minősítették. A 36 éves hölgy – aki „civilben” egyébként PhD-fokozatú irodalomtörténész és egyetemi tanszékvezető tanár – megosztó teljesítményével kritikusokat és rajongókat egyaránt szerzett magának. Produkcióját azonnal felkapta az internet népe, míg mások azt vetették a szemére, hogy miatta más, tehetségesebb ausztrál breaktán­cosok nem indulhattak a versenyen. Az ausztrál miniszterelnök és az olimpiai csapat vezetője azonban a védelmére kelt. Szerintük Rachael Gunn megtestesíti az ausztrál szellemiséget, miszerint mindig érdemes tenni egy próbát. A breaktánc egyébként a Los Angeles-i olimpia programjában már nem szerepel, de nem Gunn miatt. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság szerint eddig is inkább az újszerűsége miatt fogadták be, ideiglenes jelleggel. 

Félszeg akrobata 

A félcsöves síakrobatika lényege, hogy a sportoló elindul lefelé egy lejtős félcsőben, hogy a szerzett lendület segítségével a félcső pereme fölé szökkenve különféle trükköket, szaltókat mutasson be. Efféle produkcióra azonban nem is emlékeztetett az amerikai, ám anyai ágon magyar származású Elizabeth Swaney lesiklása, aki magyar színekben állt rajthoz a 2018-as phjongcshangi téli olimpián.­ A selejtezőben egyszerűen lecsúszott a félcsövön, és cikcakkban ugyan, de egyetlen akrobatikus elem bemutatása nélkül teljesítette a pályát, amivel az utolsó helyen végzett. 

Egyáltalán hogy állhatott rajthoz a bátortalan hölgy? – kérdezhetjük joggal. Az ­olimpiai kvótához mindössze arra volt szüksége, hogy a világkupán az első 30-ba bekerüljön. Más magyar versenyző hiányában az olimpiai kvótaszerzéshez csak a versenyekre kellett elutaznia és azokat úgy teljesíteni, hogy lehetőleg ne essen el. Egyetlen jó pont írható Elizabeth Swaney számlájára: a felkészülését és versenyzését saját forrásból fedezte. 

Visszafelé megy a gyerek! 

Az Egyenlítői Guineából származó Eric Moussambani – becenevén Eric, az angolna – a 2000-ben megrendezett sydneyi olimpián­ 100 méteres gyorsúszásban majdnem a vízbe fulladt. Az első 50 métert 40 másodperc alatt teljesítette, a fordulónál majdnem beverte a fejét. A második 50 méteren elvesztette szinte minden erejét, Knézy Jenő sportriporterünk elképedve kommentálta: „visszafelé megy a gyerek”. A távot végül 1 perc 52,72 másodperces idővel teljesítette, miközben a világrekord 48,18 másodperc volt akkoriban. Eric mentségére legyen mondva, az olimpia előtt mindössze 8 hónappal tanult meg úszni, először tengerparton és folyóban, majd egy hotel húszméteres medencéjében edzett. Az emlékezetes versenyen pedig nem tudta, hogy száz métert kell úsznia, 50-re készült csak. 

Moussambani is kvalifikáció nélkül, úgynevezett szabadkártyával jutott ki az ­olimpiára. Ezzel olyan országok sportolóinak biztosítottak részvételi lehetőséget, ahol finoman szólva sem állnak rendelkezésre megfelelő edzéslehetőségek. Ericet 2012-ben kinevezték az egyenlítői guineai olimpiai úszócsapat edzőjének, így esetében helytálló a Woody Allennek tulajdonított mondás: „Aki nem tudja csinálni, tanítja.” 

Segített a hátszél 

Ugyan nem valamelyik olimpián, hanem tavaly, a csengtui egyetemi világjátékokon ámulhatott a közönség a szomáliai Nasra Abukar Ali emlékezetes futásán. A „sprinter” több mint 21 másodperc alatt teljesítette a 100 méteres távot, kétszer annyi idő alatt, mint az előfutam győztese. Mindössze hat másodperccel a rajt után már nem is tudta mutatni őt a kamera, annyira lemaradt a többiek mögött. 

Mit keresett ott Abukar Ali ilyen képességekkel? Nos, némi hátszél, rokoni támogatás kellett hozzá: a hölgy a Szomáliai Atlétikai Szövetség elnökének az unokahúga, így az sem jelenthetett problémát, hogy sem atléta, sem egyetemista nem volt. Produkció­ja kínos helyzetbe hozta Szomáliát, amelynek kormánya annyira megszégyenítve érezte magát, hogy nyilvánosan bocsánatot kért.